2. fejezet

Kedves Olvasók!

Ezzel a fejezettel szeretnék bemutatkozni Nektek. Én vagyok Dóra mellett a másik történet író, fogadjátok sok szeretettel tőlem ezt a részt!:) A véleményetekre kíváncsiak vagyunk, szóval a klikkek és a kritikák segítségével megmutathatjátok, érdekel-e Titeket a továbbiakban a folytatás. Jó olvasást!

Naomi

(Naomi)

One Direction- One way or Another

Átgondolva a helyzetet, egyáltalán nem volt vészes egy éve a költözés, de naiv fejjel azt éreztem, ártanak nekem szüleim. Gyorstalpalón elvégezve egy újságírói szakot, első munkám helyszíne felé rohanok. Belépve az interjúszobába, szívem eszeveszett tempót vesz fel. Soha nem tartottam attól, mi lesz, ha egy híres csapattal összefutok, de most kicsit félek, hogy a srácok hogy fognak hozzám, mint kezdő riporterhez viszonyulni. Már a helyükön ülnek, vigyorogva szívatják egymást a megszokott módon. Fogalmam sem volt a csapattagok nevéről, egyedül Niallt ismertem, legjobb barátnőmnek köszönhetően, aki végigbeszélte napjainkat a szőke hercegéről. Apró mosollyal arcomon lépek közelebb hozzájuk, az emlékek hatására szívem összeszorul. Túl kell tennem magam a sors megpróbáltatásain, hiszen még nagyobb pofonok fognak érni az élet során, mint egy költözés. A mai világban már nem nagy feladat a kapcsolattartás, az internet által sok dolgot könnyen megoldhatunk. Feleszmélve gondolatmenetemből észreveszem ellenséges méregetésüket.

-          Sziasztok. –kissé komor arccal biccentenek, homlokuk ráncba szalad. Érdekes lenne, ha megtudnák hogyan is álltam hozzájuk eddig a pillanatig. Valahogy soha nem voltam képes meghallgatni zenéjüket, pedig barátnőm próbálta olykor rám erőltetni a szólókat, videókat. –Naomi McCormick vagyok.

-          Mióta vagy riporter? –nevetve ülök le Louis és Zayn elé, sajtós igazolványomat elővéve, átnyújtom nekik. Igazából nem adhatnám ki kezemből, de látom rajtuk az enyhe félelmet, hiszen a biztonsági őrük nem jelent meg most velük. Sajnálom őket, hiszen fiatal koruk ellenére rengeteg megpróbáltatáson kellett már átesniük, de ők hősiesen tartják magukat, és mosolyognak az arcukba dugott kameráknak. Elhúzva számat rájövök, válaszomat várják.

-          Pár hónapja vagyok a szakmában, de az újságunknál dolgozó rajongók miatt én kaptam azt a megtisztelő feladatot, hogy interjút készítsek két ekkora sztárral. –elővéve laptopomat és diktafonomat, érdeklődve tekintek a srácok felé, akik már minden oldalról végignézték igazolványomat, mindössze az eredetiség vizsgálata miatt. Vicces jelenetet élek meg ez által, a külsőm alapján nem nézek ki elvileg sem sorozatgyilkosnak, sem hajtépő rajongónak. –Nem gondoltam volna, hogy ennyire bizalmatlanok vagytok.

-          Nem nézel ki újságírónak egyébként. –Louis nevetve adja vissza, majd felvéve a videók által megszokott kifejezését, érdeklődve figyel. Hatalmas kék szemei egy pillanatra elvarázsolnak, jobban megfigyelve, férfias vonásaikat kiemeli az apró borosta, ami arcukon található. Zayn markáns arcélének, és barna szemeinek köszönhetően sok őrült rajongóra tett szert, bár ahogy elnézem, egyáltalán nem zavarja.

-          Igazából a főnököm ki fog nyírni, de nem akarok kitérni a magánéletetekre. A többi újság már megtette, a képek pedig bizonyítják, hogy boldogok vagytok a párotokkal. Szóval, kezdjünk is bele, nem akarom rabolni az időtöket. –csodálkozva tekintenek rám, valószínűleg nem értenek semmit a viselkedésemből. Nem szerettem, ha valaki egy ember életében vájkált. Megértem a mai fiatalokat, mindenki arra kíváncsi, hogy a One Direction tagjai közül kinek nincs még párkapcsolata, sokan esélyt látnak, bizakodnak a közös jövőképben, teljesen feleslegesen.

-          Hány éves vagy? –kék szemeivel többször méri végig arcomat, mosolyogva veszi fel a szemkontaktust. Tekintete pajkosságot sugall számomra, ilyenkor fogja fel az ember, mennyit is ér a boldogság. A felhőtlen vidámság, őrültség, és olykor mennyit is számít egy őszinte mosoly, amivel most Louis meg is ajándékoz.

-          Nem rám kíváncsiak az olvasók. –apró mosolyt megeresztve, bekapcsolom laptopomat, majd a jegyzetbe belépve, gondolkozom első kérdésemen. Nem voltam még hasonló helyzetben, így nem tudom, mi lehetne az első, érdemleges kérdésem, amivel nem mászok bele semmi olyanba, ami nem rám tartozik. Szemöldököm ráncba szalad, de időt sem hagynak az agyalásra, tovább erősködve érdeklődnek utánam.

-          De mi tudni akarjuk.

-          Nem a korod számít, hanem hogy mennyinek érzed magad. –mosolyogva próbálok kitérni a válaszadás alól, ideje lenne végre ráfeküdni az interjú témájára.

-          De mi a pontos számot akarjuk hallani.

-          19. –mindössze egy év telt el költözésünk óta, mégis gyökeresen megváltoztatta életemet. Halk sóhaj hagyja el számat, hangulatom másodpercek alatt változik meg. Hiányzik a barátnőm, itt nem tettem olyan ismeretségre szert, mint Magyarországon. Ott tudtam, hogy ha szükségem lenne valakire, egy telefonhívás és máris megjelenik az illető. Most viszont távol vagyok családomtól is, anyával is csak ritka pillanatokban értekezünk, akkor is a hétköznapi témákat súroljuk felszínesen.

-          Három féle rajongó létezik. Aki sikítozik, aki beszélni szeretne velünk, és aki egyáltalán nem beszél. –Zayn oktató jelleggel beszél, értetlen tekintetemen jót nevetnek. –Te melyik csoportba tartozol?

-          Nem vagyok a rajongótok, azért küldtek engem. Valamint hamarosan a munkanélküliek táborát fogom erősíteni, ha nem kezdjük el minél hamarabb az interjút. –hajamba túrva várom az ihletet, ami nem könnyen érkezik. Nekem kéne uralni egy ilyen beszélgetést, viszont aktivitásuknak köszönhetően, egyáltalán nem jön össze tervem, miszerint maximum fél óra alatt elég információt gyűjtök egy elfogadható cikk megírásához.

-          Te nem szeretsz minket? –Lou szívéhez kap, döbbent tekintettel közelebb hajol.

-          Ne értsetek félre, nincs semmi bajom veletek. A számaitokat is meghallgatom, csupán nem mennék el a koncertetekre, és nem venném meg a lemezeteket. –váll rántva kezdek el gépelni, diktafonomat bekapcsolva, divatszemüvegemet lerakom az asztalra. –Nos. Azt már ország világ tudja, hogy Niallnek mi a kedvenc étele. Valami kulisszatitkot meg tudnátok velem osztani? Fóbia, tisztaságmánia, ruha, bármi, ami publikum elé tárható, és nem cikkezik róla minden második újság. –be akartam robbanni ebbe a világba, meg akartam értetni az emberekkel, hogy a sztároknak is vannak érzéseik. A fényűzésnek és csillogásnak is megvannak a hátulütői, de ezt senki sem látja. Rengeteg lecsúszott híresség van már világszerte, a srácoknak annyi szerencséjük van, hogy mindent megoszthatnak egymással, így a depresszió ismerős tüneteit még hírből sem ismerik.

-          Szeretem a csíkokat, mert ha tehetném, zebra lennék! –Lou készségesen felkiált, Zayn mellette röhögő görcsöt kap. Hallottam már pár dolgot róla, az apróságokból is hatalmas poénokat tud gyártani, ami most is kiütközött megnyilvánulásán. Nevetve figyelek rájuk, diktafonomra hagyatkozva nem kötöm le magamat az írással.

-          Félek a víztől, de a vicc az, hogy eddig mindig vagy tengerparton, vagy medencében forgattunk. –kicsit elszégyelli magát, de teljesen megértem. Ha van egy rossz emléke ezzel kapcsolatban, soha nem fogja szeretni. Én személy szerint így vagyok a galambokkal. Jámbor, kedves állatok, de mikor egy nekem repült félelmemet nem tudtam tovább elrejteni a külvilág elől.

-          Egyszer belelöktem Zaynt a vízbe. Majd mikor rájöttem, hogy nem tud úszni, mind a négyen utána ugrottunk, hogy megmentsük. –kacagva mesélik az emlékeiket, valahogy mikor leültem hozzájuk, nem sejtettem volna, hogy ennyire meg tudnak nyílni. Közvetlenek, fiatalok, és boldogok az együtt eltöltött percek miatt.

-          De még szerencse, hogy sikerrel jártatok. –a srácok lepacsiznak, majd várják következő kérdésemet. –Nos, rengeteg rajongói szóbeszéd van arról, hogy meztelenül alszotok. Igaz ez?

-          Első kérdés. Honnan tudják? –Zayn mesterien belőtt hajába túr, majd folytatja gondolatmenetét. –Egyébként igen, általában nem viselünk semmit. –váll rántva néz Louisra, aki egy sunyi mosolyt megeresztve maga felé fordítja gépemet. Hihetetlen, hiszen tekintve a korra, ő a legidősebb, mégis szerintem a leggyerekesebb is ez által. Érdeklődve szemlélem tettét, de már következő kérdésemet fogalmazom meg.

-          Mi a jó, és a rossz oldala annak, hogy ennyire híresek vagytok?

-          Beutazhatjuk a világot, és elég sok mindent megtehetünk. Viszont negatívum, hogy nem jut elég idő a családunkra, néha csak internet segítségével tudjuk tartani a kapcsolatot. Hónapokon keresztül nem látjuk őket, az időnkbe pedig koncert előtt csak egy üzenet fér bele. –Louis arca elkomorul a válaszadás közben, így jobbnak látom terelni a témát. Végiggondolva a dolgot, lehet, csupán a külvilágnak mutatják a magabiztosságot, belülről viszont ők is csak megtört gyerekek, akiknek nehéz elviselni a hírnév súlyát.

-          Mi volt a legdurvább dolog, ami a két év alatt veletek történt?

-          Rajongókkal kapcsolatban? –a félig pakisztáni srác kérdésére bólintva, várom válaszukat. Igazából nagyon is érdekel, hogy mennyire kezelik ezt az egészet jól. –Nos. Talán, ami a legdurvább, bár inkább legelképesztőbb volt, az-az az emlékképem, amikor a lányaink felrántották a felsőjüket, és zavarba jövetel nélkül mutatták meg melleiket. –Louis elmosolyodik, majd szólásra nyitja száját.

-          Nem tudom, hallottad-e a répás kijelentésemet. –értetlen tekintettel nézek rá, megforgatva szemeit, pötyögni kezd a gépen. Érdeklődve tekintek felé, fogalmam sincs, mit tervez laptopommal. –„Szeretem azokat a lányokat, akik répát esznek.” –nevetve figyelem a videót, amit a világháló segítségével mutat nekem. –Igazából ez az egész egy hülyeségnek indult, mégis mindenki komolyan vette.

-          Emlékszel, mikor sétáltunk a vörös szőnyegen, és átnyújtottak neked egy zacskó répát? –Lou nevetése belengi a szobát, úgy érzem, még ha minimálisan is, de bizalmukba fogadtak.

-          Nem akartam tudomást venni róla, szemem sarkából láttam, de sétáltam tovább.

-          Viszont Liam odalépett, és elvette. –hasukat fogva röhögnek, valószínűleg maguk elé képzelték az akkoriban látott jelenetet. Viccesek az emberek, az apró poénokból is képesek teljesen komolyan felépítkezni. Már elképzelik a répaföldjüket, amit a híres énekessel művelnek, miközben egymás kezét fogva ugrálnak át a virágokkal ellátott mezőn. Gyomrom felfordul, vizuális típusjellememnek köszönhetően elborzadok az esetleges szituációkon.

-          Liamnek valóban kanálfóbiája van? –csodálkozva teszem fel kérdésemet, ami a cikkembe nagy valószínűséggel nem fog bekerülni, ugyanis nem az említett személytől érdeklődöm ez ügyben.

-          Igen, a müzlit úgy eszi, hogy egy tányérba a tej, a másikba a gabonapehely, így nem kell érintkeznie kanalakkal. –fogalmam sincs, hogy miért kell félni egy kanáltól, bár ezt a híres énekes biztos meg tudná nekem most válaszolni.

-          Köszönöm szépen a türelmeteket, valamint, hogy készségesen együttműködtetek velem. –mosolyogva kapcsolom ki a diktafont, majd laptopomat egy egyszerű mozdulattal lezárva, induláshoz készülök.

-          Mi köszönjük, hogy nem rohantál le minket, valamint a magánéletünkről nem kérdeztél. Kicsit unalmas már mindig ugyanarra válaszolni. –Zayn megforgatja szemeit, majd felvéve a szemkontaktust, elmosolyodik. Zavartan túrok hajamba, az asztalra nézve látom, szemüvegem nincs a helyén. A kék szemű srác felé pillantva, nevetve konstatálom, hogy a divat ilyen téren őt is utolérte. Kisfiús arcának hatalmas kontrasztot ad, kék szemei megvillannak a lencse mögött. Boldog mosollyal arcán túr bele kócos hajába, lesütve pillantását beszélni kezd.

-          Nekem adod? –bólintva egyet hálás tekintetében nézek, miközben táskámat vállamra véve az ajtó felé indulok. Zayn kérdését hangosan teszi fel, ezzel is megállítva cselekedetemben. Nem vágyom most semmire, csak egy forrócsokoládéra, és a puha párnámra. Kicsit elfáradtam, pedig semmi érdemlegeset nem csináltam. Kedves mosollyal arcomon fordulok vissza, fejrázásomat meglátva viszont csalódottan bólintanak.

-          Legközelebb is te leszel a riporter?

-          Nem lehetne, hogy minden újságnál veled beszéljünk? –nevetve hallom meg Lou mondatát, az a gond az emberekkel, hogy az előítélet hibájába esnek, akárcsak én. De annyi nyugtat az egészben, hogy ők sem álltak másképp hozzám, de úgy érzem most mindenki kellemeset csalódott a másik félben. Elítéljük azt a személyt, aki nem szimpatikus számunkra, pedig nem tudjuk miken ment keresztül élete során. Lekövérezünk valakit, holott lehet súlyos betegségben szenved, egy fiú banda tagjait pedig melegeknek könyvelünk el, viszont csak a féltékenység beszél belőlünk. Hiszen nekik megadatott az, ami sok ember számára soha nem fog. Hírnév, pénz, csillogás, és ami a legfontosabb, szeretet és család. Barátokra tettek szert, együtt át tudják vészelni az ínséges napokat, heteket, hónapokat, egymásra bármikor számíthatnak és nem várnak el semmit, csupán kölcsönös bizalmat.

-          Sajnos csak egy helyen dolgozhatok, az pedig a „Teen Vogue” magazin.

-          Ezt sajnálattal halljuk. Viszont! Ha már nem szereted a zenénket, gyere el egy koncertünkre. Látni szeretném az arcodat, mikor rájössz, mindaz, amit csinálunk, jó. Május 8-án pont itt, Londonban lépünk fel. –mintha egy kis reményt látnék megcsillanni barna szemeiben, fogalmam sincs, mit tegyek. Mondjak igent, és vessem magam a rajongók közé? Még felvételen sem voltam képes meghallgatni, ha tévében adtak le egy klipet tőlük, rendszerint kikapcsoltam a készüléket. Nem vagyok kíváncsi ilyen téren rájuk, de nem akarom őket ennyire megbántani, hiszen elfogadtak és kedvesek voltak velem. Nem nehezítették meg a dolgomat. –Az még majdnem két hónap. Na? –igenlő válaszom után kinyitom az ajtót, majd intve nekik, elhagyom a helységet. Igazából nagyon jól éreztem magam társaságukban, közvetlenek, viccesek, és emberiek voltak. Nem azok a tipikus „elszállok magamtól, mert ilyen híres vagyok” fiatalok. Tudják az élet rendjét, és tisztán látják a világot.

Belépve lakásomba, cipőmet lerúgom a sarokba, majd a kanapéhoz sétálva fáradtan rogyok le rá. Be kell most már szereznem egy autót, ez így nem lesz állapot. Be a munkahelyre, el az interjú helyére, vissza az irodába, majd onnan még haza. Tele van ingázással a napom, bár a fizetésemből félretett összegből hamarosan összejön egy autó ára. Nem élek nagy lábon, ami megtetszik, megveszem, viszont nem szórom két marékkal a pénzt. Bosszankodva kapcsolom be vadonatúj laptopomat, majd a diktafon elindítása segítségével egy tűrhető cikket hozok össze. Első munkának nem is rossz, bár soha nem voltam megelégedve az írásaimmal. Szüleim és barátnőm rendszeresen torkollt le elégedetlenségem miatt, hiszen ők támogattak, de én csak a hibáimat láttam. Két féle ember létezik, aki azzal van elfoglalva, hogy a másikban milyen negatívumokat talál, és van, aki magával szemben helyezi magasra a mércét.
Magyarországon születtem, de tekintve arra, hogy édesapám törzsgyökeres angol, csak pár évig éltünk a magyarság között. Legjobb barátnőm Európában él, de az internet segítségével rendszeresen tartjuk a kapcsolatot. Kicsit megértettem a srácok mondatát, miszerint hiányoznak nekik a családtagok és a barátok is egyaránt, hiszen én is ezzel a problémával küzdök. Hihetetlenül egyedül érzem magam, a Teen Vogue magazin pedig minden plusz energiámat lefoglalja. Muszáj megmutatni a főnökségnek, hogy igenis alkalmas vagyok arra, hogy ott dolgozhassak. A pénz kell, különben nem tudnám fizetni albérletemet.
Belépve az internet világába, rögtön skype-ot kapcsolok, majd várom magyar barátnőm arcát a gép monitorján.

-          Halihó! Hogy vagy? Régen beszéltünk! –Dora mosolyogva integet, majd kérdéseit feltéve, válaszra vár.

-          Mi számít régnek? Több mint másfél hónapja nem kerestük egymást. –elszomorít a tény, hogy barátságunk veszélybe került. Sokszor számíthattam rá, rengeteg lelki problémán átsegített, akkori barátaim közül egyedül ő maradt mellettem a nehéz időkben. Igazából még magamnak sem mertem bevallani, de rettegek attól, hogy az idő megteszi hatását és a sors kegyes fintora segítségével barátságunk örökre megszakad. –Fáradt vagyok, egyébként ma megvolt az első interjúm, de ne kérdezd, nem akarok róla beszélni. –megforgatva szemeimet tudatom vele, hogy a kíváncsiságának most az egyszer ne engedjen szabad utat. –Veled mi újság?

-          A suli kegyetlen, valamint albérletet a mai napig nem találtam, szóval még mindig anyáékkal vagyok. –három hónappal ezelőtt meglátogattam barátnőmet, első sorban egy jó lakás keresése miatt. Úgy nyugodt a lelkem, ha látom, milyen terepre akar beköltözni, de általában vagy neki, vagy nekem nem tetszett az adott lakás. Sokszor kaptunk össze apró dolgokon, hiszen az anyagiak határát súroló lakások már nem fértek volna bele a keretbe, viszont az olcsóbb kiadással rendelkezők elég rossz környéken voltak. Igaz, itt Londonban is vannak veszélyes helyek, de én személy szerint inkább rászántam azt az összeget, mintsem a gettóban éljek. Telefonom csörgése szakítja félbe gondolatmenetemet, valamint ennek köszönhetően a válaszadásban is akadályozva vagyok. Gyors motyogás után a konyhapult felé rohanok.

-          Igen, tessék? Itt Naomi McCormick. –a kijelző ismeretlen számsort mutat, fogalmam sincs ki zavar este tizenegykor, de a másik fél hangját meghallva, minden leesik. Az interjún megismert srác, rekedtes hangon mutatkozik be.

-          Szia, Zayn Malik vagyok. –szívem egy pillanatra megáll, csak azért, hogy gyorsabb tempót felvéve szétszakítsa mellkasomat. –Ne haragudj, hogy ilyen későn hívtalak, de mostanra sikerült kinyomozni a számodat. –megtámaszkodva a pultba, nem tudom feldolgozni a tényt, hogy Zayn képes volt utána járni telefonszámomnak. Sejtelmem sem volt, hogy ennyire megkedvelt, bár ez csak pozitívum most az én helyzetemben. Szimpatikus srác, hatalmas barna szemekkel, ami már egy plusz pont.

-          Semmi gond, valami probléma van? –reménykedve a nemleges válaszban visszasétálok gépem elé, ahol Do már megfeszülve várja a történetet, hiszen ő is tudja, hány óra van itt pontosan. Kíváncsisága mindig is határtalan volt, néha nem tudta kordában tartani száját és olyan dolgokra is rákérdezett, amire az adott szituációban nem kellett volna.

-          Nem, dehogy. Csak szimpatikus voltál, és gondoltam örülnél egy újabb barátnak. –hangja ellágyul a mondat második felénél, lefagyva tekintek a web kamerába.

-          Aranyos, hogy gondoltál erre. Viszont nagyon elfáradtam ma, ha nem lenne gond, folytathatnánk mindezt holnap?

-          Reggeli mellett? –„nem Nao, nem randira hív. Eszedbe se jusson ez a lehetőség, komoly kapcsolatban él, és attól, hogy hihetetlen szexi, még esélyed sincs nála.” Hangosat sóhajtva adom tudtára, fogalmam sincs, mi lenne a helyes válasz erre a kérdésre. A Teen Vogue-ból kiindulva tudom, minden fotós a nyomában van. Nem lenne célszerű, ha leközölnének egy cikket, miszerint Malik megcsalja híres énekes barátnőjét. Sajnos az emberek pletykaéhesek, így a kamu sztorikat is készségesen elolvassák, majd vádaskodnak, holott az alap történetet senki nem ismeri az adott két emberen kívül. –Rendben, ezt megbeszéltük. Akkor a Belvedere utcán lévő Starbucksban találkozunk. Reggel 9?

-          Nekem megfelel. Aludj jól. –nevét direkt nem mondom ki, nem szeretném, hogy barátnőm megtudja, kivel is fogok reggelizni holnap. Tinédzser kora óta rajong a bandáért, amivel nem egy napomat tette tönkre. Az iskolai évek alatt csupán miatta volt kedvem bejárni az órákra, a beszélgetések, levelezések hatására hamar elteltek a napok, majd már csak arra eszméltünk fel, hogy egy év van hátra. Észbe kapva bontom a vonalat, a videó üzenetre összpontosítva, elnyomok egy ásítást. Fárasztó napom volt, de még nincs kedvem elbúcsúzni tőle.

-          Úristen, a mai napig nem tudom felfogni, hogy miképp tudsz ennyire hadarni. Hiába tudok angolul, egyszerűen nem értem a szavaidat. –lesokkolva figyel kamerán keresztül, nevetve hunyom le egy pillanatra szemeimet. Rendszerint kiakadt angol órákon, mikor meghallotta akcentusomat. Igaz, a némettel ő boldogult jobban, de ilyenkor nyugtatott, hogy az angol a világnyelv, az már előny, ha tudok beszélni. Magyar nyelvtudásomhoz hamar hozzászokott, ezért lepődött meg általában azon, ha apával beszéltem.

-          Mert nem vagy képes felfogni, hogy félig brit vagyok.

-          Mázlista. –a jelzőt, amit rám használt, nem mondanám túl korrektnek. Soha nem éreztem magam ilyennek, valami hibát mindig találtam az életemben, valahogy nem voltam elégedett sem magammal, sem a környezetemben élő barátokkal, akik rendszerint cserbenhagytak.

-          Megyek, lefekszem, elfáradtam ma. Barátok? –amikor időnk engedte, az apró csevejeket mindig így zártuk, ezzel is nyugtatva a másikat, egyszer együtt fogunk élni.

-          Örökké. –mondatát meghallva, mosolyogva zárom le laptopomat, majd ágyamig elvánszorogva, behuppanok a puha párnák közé.