5. fejezet

Kedves Olvasók!

Sajnálom, hogy meg kellett titeket váratnom a résszel, de sok dolog jött közbe, ami megakadályozta ezt eddig. Most viszont itt az új rész, oldalt pedig elindítottunk egy szavazást, tekintve arra, hogy kevésbé vagytok aktívak, mint ahogy azt mi szeretnénk, viszont a látogatóknak, rendszeres olvasóknak és a kommentelőknek nagyon köszönjük, hogy látogatják az oldalt.
Jó olvasást! :)

Dóra

(Dóra)

A reggeleket sosem szerettem főleg akkor nem, ha körülbelül két és fél órát aludhat az ember. Kicsit meglepődtem magamon, hiszen nem voltam már részeg, amikor hazajöttünk, de ugyanúgy, mint Timo a buli ruhámban aludtam el, ami egyébként tisztára nem jellemző rám, hiszen megszállottan a pizsamám híve vagyok. Talán néha túl megszállottan is. Például, amikor vasárnap egész nap a pizsamámat koptatom, mert nincs kedvem átöltözni egy otthoni ruhába. Miután teljesen eljutott a tudatomig, hogy már reggel van, és a telefonom ébresztőjére keltem fel, gyorsan odanyúltam a készülékhez, majd találomra megnyomtam egy gombot, és reménykedtem benne, hogy az a gomb nem a szundi billentyű volt.

-          Timo ébredj, lassan indulnunk kell. Kötelező óra, tudod. – Timo midig is a lógás híve volt, míg én inkább azon voltam, hogy egy órát se hagyjak ki, és mindig ott legyek mindenféle gyakorlaton, vagy azokon a külön kurzusukon, amit a tanárok megszabtak. Barátom felől egy halk nyöszörgés hallatszott, ami nála körülbelül annyit jelentet burkoltan, hogy adj kávét és reggelit és felkelek. – Tíz perc múlva reggeli lent. Ha nem jössz le, megeszem mindet és még kávét sem hagyok, amit frissen főzök. – mondandóm végét persze kissé nyálasan elnyújtottam, de már annál a szónál biztos voltam benne, hogy le fog jönni, hogy reggeli.

Miután lementem egy cédulát találtam a hűtőn a következő felirattal: Korán mentem el dolgozni és sokáig maradok. Légy jó. Elolvasás után megrándítottam a vállam, majd a tíz perc reggeli készítő időre gondoltam, amit nem lett volna célszerű túllépni, ugyanis biztos voltam benne, hogy Timonak kicsit nehéz reggele, vagy inkább napja lesz. A hűtőből kivéve néhány tojást gyorsaság miatt egy rántotta reggelire gondoltam, majd a tojások serpenyőbe helyezése után egy gyors mozdulattal még a kávéfőzőt is bekapcsoltam, hogy teljes legyen a kép. Nagyjából letelt a tíz perc, amikor egy alkoholfőzde szagú srác csoszogott le a lépcsőn.

-          Jó reggelt! – amíg én friss voltam és vidám Timo arcán egy egész bolygó világfájdalma tükröződött.

-          Mi az, hogy jó reggelt? A fejem majd leszakad, a gyomrom sem valami jó, és még órára is be kell mennem. Ez neked jó reggel? - nem akartam leállni vele vitatkozni, hogy minek ivott annyit így csak legyintettem egyet a kezemmel, és elé raktam a reggelit a tojásrántottával és a kávéval együtt. Az viszont meglepett, hogy még egy köszönömöt sem kaptam a reggeli miatt, de csak ráhagytam és elindultam az emeletre, hogy egy kicsit összeszedjem magam. Szerencsére kint jó idő volt, így egy rövidnadrág és egy egyszerű póló mellett döntöttem, hajamat pedig lófarokba fogtam, sminkkel pedig egyáltalán nem is foglalkoztam. Mikor leértem Timo még mindig az asztal felett görnyedt, a reggeliéből pedig alig hiányzott valami.

-          Szerintem jó lenne, ha csipkednéd magad, mert biztos, hogy nem fogom kimagyarázni, ha elkésel a suliból. Tudod, hogy kötelező a megjelenés. – mindig rá kellett szólni, mert nem volt az erőssége a tanulás és a sietség, viszont amennyire nem szeret tanulni, annyira a mindene a divat.

Szerencsére azért a másnaposság, és a mérhetetlenül nagy fáradság mellett is felfogta, hogy amit meg kell csinálnia, azt meg kell csinálnia, így a tojás felét mégis elpusztította, majd felvánszorgott, hogy a ruháit magára kapkodja. Körülbelül úgy mozgott, mintha egy lassított felvételt még lassabbra vennék, borzalmas volt nézni, hogy hogyan szenved. Elindult a földszint felé kezében az ingjével, amikor valószínűleg az is eszébe jutott, hogy a hajnali hidegebb időre tekintettel, még egy zakót is vett fel. Csalódottan sétált vissza az emeletre, majd egy öt perc múlva láttam viszont őt, akkor persze már az inggel és a zakóval együtt.

Suliba menet Timo eléggé hallgatag volt, és komolyan kezdtem elgondolkodni azon, hogy valamiért megsértődött rám, aztán rájöttem, hogy úgymond nem tettem ellene semmit, így folytattam a gondolkozást, hogy miért ilyen amilyen, hisz a másnaposság nála nem így ütközik ki. A szemei karikásak voltak, és nagyon úgy tűnt, hogy bántja valami.

-          Timo van valami baj? - a kezeit zsebre dugta, majd lassan araszolva haladtunk tovább a suli felé. Nem úgy tűnt, mintha el szeretné mondani, hogy mi bántja, de azért én próbálkoztam tovább. - Timo tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz. - győzködtem barátomat, de még mindig csak csöndben sétált mellettem. - Figyelsz te rám egyáltalán? - felcsattantam, hisz mindenben támogattam bármit tett, most viszont esze ágában nem volt elmondani, hogy mi bántja, és mitől változott meg a kedve a reggel folyamán.

-          Dóra, most csak hagy egy kicsit. Egyedül akarok lenni, jó? Elmegyek, sétálok egyet. - köpni, nyelni nem tudtam, hisz barátom ilyen hangnemet sohasem használt eddig velem szemben, mire pedig rákaptam a tekintetem már a suli közelében lévő park felé tartott, ahol régebben is előszeretettel sétálgattunk csak akkor közösen.

Nem értettem, hogy miért változott meg barátom hangulata szó szerint egyik percről a másikra. Mindig mindent meg tudtunk eddig beszélni, de most még csak arra sem méltatott, hogy a problémáit megossza velem, és együtt megoldjuk azokat, vagy legalább csak próbálkozzunk. Kicsit rosszul esett, így lehajtott fejjel kullogtam be az iskola kapuin. Lassan félév vége volt, de azt, hogy mikor melyik teremben vagyunk valahogy sohasem tudtam megjegyezni, így kénytelen voltam segítségképpen belenézni az egyik füzetembe, hogy ne tévedjek el. Miután végre letisztáztam, hogy melyik részlegen leszünk a lépcső felé kezdtem el araszolni, ugyanis a harmadik emelet volt a célom. Beérve a terembe kicsit meglepődtem, ugyanis rajtam kívül azok tartózkodtak még a teremben, akiknek volt már egy plusz órájuk. ,,Most komolyan ilyen korán jöttem?" A fejemben csak ez a mondat visszhangzott, hisz nem az volt rám sosem a jellemző, hogy mindenhová elsőként érek oda.

'Sohasem szerettem a négy fal között és ezt barátaim is nagyon jól tudták. Az egyik iskolai versenyek a nyeremény egy kétszemélyes állatkertbelépő volt, amire én nagyon hajtottam viszont Nao nem annyira. A válaszokat néha direkt rosszul adta meg, pedig szinte az összes ráeső kérdésre tudta a választ.

-          Muszáj elszúrnod?! Állatkertbe akarok menni. - kissé hisztisnek tűnhettem abban a percben, de nagyon el szerettem volna menni.

-          Nyomi gyerek semmi kedvem menni. Még eljönni sem lett volna kedvem erre a versenyre, ha nincs a plusz ötös. Szóval inkább legyünk másodikak, vagy harmadikak vagy sehanyadikak. - mikor meghallottam Naot kicsit lehervadt a hangulatom.

-          Második hely? Tele akarod tömni a fejed tortával, mi? - nevetésben törtünk ki, amint kiejtettem a szavakat és céloztam arra, hogy Nao miért a második helyre pályáz.

-          Jó hogy. Isten se tudja már, mikor ettem utoljára. Bár így tuti, hogy edzésen plusz kört kell majd futnom, de nem érdekel, megéri. - végére már annyit beszéltünk a tortáról, hogy még az állatkerti belépőről is lemondtam volna, csak azért, hogy a torta a miénk legyen.

-          Nagyon köszönjük mindenkinek a megjelenést. Nem húzom sokat az időt, hiszen tudom, hogy mindenki már hazafelé tartana. Tehát az első helyezést az ötös csapat érte el. - nevetve fordultam barátnőm felé, aki csak vicces fejeket vágott be.

-          Szerintem túl jók vagyunk ahhoz, hogy másodikak legyünk. - nevetve álltam fel, majd átvéve a nyeremény, a borítékot lobogtatva ültem vissza az asztalhoz.

-          Az biztos, hogy ezért megetetlek az első húsevővel, vagy beduglak a rokonaid közé. - barátnőmet meglátva elkapott a nevetés, ugyanis arcáról teljes komolyság tükröződött.

A verseny után egyenesen hazamentünk és megbeszéltük, hogy a holnapi, azaz a szombati napon felhasználjuk a jegyeket, ha már megnyertük őket. Mivel senki sem szeret hétvégén korán kelni, így azt beszéltük meg, hogy olyan dél körül találkozunk, hiszen addigra nagyjából ki tudunk kászálódni az ágyból.

Mivel kicsit bántott, hogy Nao nem jutott tortához, de már régen evett, így elég korán keltem fel, hogy valami finomat összedobjak neki, viszont a tortakészítésben nem voltam jó, így kárpótlásképpen csokis muffinokra gondoltam. A masszát viszonylag gyorsan sikerült elkészíteni, viszont a megsütéssel már voltak gondjaim. A sütő hol jó volt, hol nem, így volt, hogy egy egész adagot ki kellett dobnom a szemétbe. Mire végeztem fellélegezve ültem le az étkezőbe, hogy egy kicsit lazítsak, amikor a Naohoz beállított csengőhang kezdett el csörögni.

-          Basszus. - kapkodva szaladtam fel, majd a legfelső pólót és a legfelső nadrágot magamra rángatva futottam le. Kezembe vettem a muffinokkal teli dobozt, és szó szerint kiestem az ajtón egyenesen Naominak.

-          Nyomi gyerek, mi a jó eget csinálsz? Nem elég, hogy én is késtem, te még rajtam is túltettél. Mint mindig...

Az emlékkép lepörgése alatt a kezem elkezdett automatikusan rajzolni, a végére pedig egy Naomit és engem ábrázoló képet rajzoltam le. A fülest kivettem a fülemből, majd a nagy zajból arra a következtetésre jutottam, hogy nemsokára kezdődik az óra, viszont Timo még mindig nem volt sehol. Gyorsan lekászálódtam a sorok között, és barátom számát bepötyögve már indítottam is a hívást.

-          Igen? - hangja elég elhalt volt, így biztos voltam benne, hogy a reggeli rossz kedve még mindig jelen van.

-          Hol vagy? Nemsokára kezdődik az óra. Tudod, hogy itt kell lenned. - a háttérből hallottam a levelek suhogását, így ezért is vettem biztosra azt, hogy még nincs itt.

-          Pár perc és bemegyek. A suli előtt vagyok. - kicsit megkönnyebbültem, majd úgy döntöttem, hogy kimegyek és ránézek a barátomra, hogy hogyan is érzi magát. Ahogy kinéztem a bejárat elé Timo valóban ott állt, és éppen egy nem szokványos cselekvést folytatott.

-          Timo, mi van veled? Te komolyan cigizel? - ez nem volt rá jellemző, még bulikban sem, ahol az alkohol befolyásolhatja a tudatot. Akkor cigizett egyedül, amikor a szülei elváltak és választás elé állították, hogy kivel szeretne maradni, ami számára nagyon nehéz volt, hisz mindkettejükkel sajátos viszonya volt.

-          Nem tehetek róla. - nagyon kétségbe esett hangja volt, ami megrémisztett.

-          Mi történt? Nekem tudod, hogy elmondhatsz mindent. - az órára pillantva láttam, hogy még van egy kis időnk az előadás kezdetéig, így odahúztam őt a padhoz, és vártam, hogy elmondja, hogy mi bántja.

-          Annyira nem akartam, hogy ez egyszer bekövetkezzen. Annyira megszerettelek téged is, és megszerettem Pestet is. - rosszat sejtettem, de nem akartam beleszólni, inkább hagytam, hogy Timo folyassa. - Viszont anya új pasija Münchenben lakik. - elcsuklott a hangja, amit nem is csodálok, az én arcomra pedig kiült az, hogy teljesen ledöbbentem. - Anya pedig hallani sem akar arról, hogy apához költözzek, aki ugyebár itt lakik. Én pedig kikészülök ettől. Az senkit sem érdekel, hogy imádok ebbe a suliba járni, vagy hogy én magam szeretnék dönteni a saját életemről. - a döbbentségtől meg sem tudtam szólalni, így csendben hallgattam Timo dühkitörését.

Az ember mindössze megértő barátokra, és gondoskodó szülőkre vágyik fiatal korában. Talán mondanom sem kell, nekem mindez megadatott, igaz lelki társakkal nem büszkélkedem, csupán egy lány van, akiről említést tehetek. Naomi már-már testvérévé fogadott, amit nem tudok elégszer meghálálni neki. Kölcsönös bizalmunknak köszönhetően éppen most is felé tartok, az otthoni vitának köszönhetően cuccaimat egy táskába dobálva, találkozót kértem legjobb barátnőmtől. Mindig is tudta, hogyan kell megnyugtatni az embert, realista énjének évek alatt sok mindent megköszönhettem. A városi padunkon már türelmetlenül vár, felpattanva üdvözöl.

- Na? Mi van már? –látszik rajta az idegesség jele, bár tekintve arra, hogy üzenetben mindössze az SOS feliratot írtam meg, érthető. Hangos sóhajom után helyet foglalok mellette, táskámat ledobva hajamba túrok.

- Nem értik meg anyáék a jövőképemet. Nao, én nem akarok főiskolára menni, főleg nem a marketinget szeretném tovább vinni. Hajthatatlanok, és egyszerűen már beleőrülök ebbe az egészbe. –tizennyolc évesen mindenki azt gondolná, megvannak a konkrét tervek, amiket senki és semmi nem húzhat keresztbe. Nos, eddig a pillanatig én is ebben bíztam, sikertelenül. Anyának berögzült szokása, hogy ha teheti, belerondít minden eltervezett képbe, ami egy pillanatig is kecsegteti fantáziámat.

- Az életed a rajz, nem engedhetsz nekik többet. Igen is állj a sarkadra és mondd el a kész tényeket. Páros lábbal rúglak seggbe, ha felmered adni az álmodat! Neked a művészetin a helyed! –biztatását meghallva apró mosoly telepedik arcomra, határozottságát mindig is csodáltam. Bármennyire is próbálkoztam hasonló tetteket véghezvinni, soha nem jött össze. Talán erre is mondják azt, hogy az ellentétek vonzzák egymást. –Ha lehet, embereld most már meg magad, mert kezdesz szánalmassá válni. –mosolyogva szid, ilyenkor tudom, csak viccel. Sokan bunkónak tartják a társaságunkban, de igazából sok dolgot köszönhetek neki.

- Nem tudom meghálálni mindazt, amit tettél értem. Barátok?

- Örökké. –jobb karját átdobva vállamon magához ölel, ám arca másodpercek alatt komorul el. Fogalmam sincs mi okozhatta a hirtelen hangulatingadozást, de van egy olyan sejtésem, hamarosan minden kiderül. Soha nem kertel, mindig tudja, mit kell mondania, most mégis vonakodva nyitja ki száját. –Van egy apró bibi a dologban. –összehúzott szemekkel méregetem, arrébb csúszva a padon, arcát tanulmányozom. Fejét lehajtva eléri, hogy kétségbeessek, nem készültem fel semmilyen negatív hírre, pláne nem most, és ezek után. Haját füle mögé túrva fél szemmel rám pillant, érdes sóhaja jelzi, sírás határán mozog.

- Bökd ki!

- Elköltözünk. –felnevetve lököm meg, viszont a felismerés hamar magával ragad. „Nem viccel, Nao most nem viccel.” Egy szó visszhangzik gondolataim között, tudom jól, mekkora fájdalommal jár most mindez neki, viszont nekem sem könnyű.

- Nincs az a távolság, amit mi ne tudnánk átvészelni. –hangom kissé elcsuklik, magabiztosságot és nyugalmat erőltetve arcomra, próbálom felvenni vele a szemkontaktust.

- Londonba. –körülbelül egy hónapja folyamatosan hajtja, van egy rossz megérzése. Édesapja származására gondolva ez egyáltalán nem meglepő, csak azt nem értem ezt az egy évet már miért nem bírták itt ki. –Na, öcskös, még most tartod a távolság elméletét? –kihallom az iróniát szavai mögül, próbál erős maradni, de a látszat néha csal. Könnyeimet nyeldesve szótlanul ülök mellette, tudom, most semmi nem fejezi ki érzéseinket. Kiskorunk óta barátok vagyunk, de talán a tinédzserkor okozta csalódások hoztak ennyire össze minket. Bármikor számíthattunk a másikra, mindössze egy üzenetbe került, valamint húsz perc várakozásba, és valaki válla mindig szolgálatunkra állt.

- Mikor?

- Két nap múlva. –két nap, csupán ennyi maradt nekünk. Tudom jól, bármit ígérhetünk egymásnak, ha átlépi a londoni határt, barátságunk megromlik. Új közeg, új emberek, új arcok, új társadalom. Számára minden ismeretlen lesz, még én maradok a monoton hétköznapokban, ahol a vitán és a tanuláson kívül semmi életem lesz. Az örömök, a boldog pillanatok megszűnnek. Egy dolog nyugtat, a modern technológiának köszönhetően bármikor tarthatjuk a kapcsolatot, beszélhetünk egymással, ha úgy adódik és a szabadidőnk is megengedi. De az akkor sem lesz olyan, mint most. Nem ölelhetem meg, nem találkozhatok vele akkor, mikor kedvem tartja, nem bámulhatjuk együtt a motorosokat, és nem röhöghetünk az árgus szemekkel figyelő embereken. Pénteken valami megváltozik, amiből nem feltétlenül jövünk ki nyertesként.

Észrevétlenül folytak le a könnycseppek az arcomon, hiszen az emlékkép bevillanása eléggé felzaklatott. Ráadásul a történelem megismétli önmagát, és a legjobb barátom ismételten külföldön folytatja az életét. Nélkülem. Timo tudta, hogy min mentem keresztül, mikor Nao elment, hiszen ő szedett fel a padlóról és ő rugdosott, mikor teljesen kilátástalannak tartottam a helyzetemet. Tehát elképzelhetőnek tartom, hogy ezért nem akarta elmondani, hogy min rágódik.

-          Én nagyon sajnálom. Nem akarlak itt hagyni, se téged, se a sulit. Te tudod a legjobban, hogy a divat a mindenem. Ott nem számít, hogy ki vagyok, vagy hogy kihez vonzódom, csak az számít, hogy jó vagyok benne. Ma még beszélek apával, hátha meg tudja győzni anyát, hogy ne kelljen vele tartanom. Semmi kedvem sincs németül társalogni mindenkivel. Ráadásul még egy évem van hátra a képzésben. Ezt az egy évet már simán kihúzhatnám itt. – megértettem, hogy miért borult ki Timo, hisz azt kéne itt hagynia, amiért eddig dolgozott, és ami az élete. Nekem pedig nagyon fájna, ha őt is elveszíteném és vele is csak az internet és a kamerák segítségével tudnék beszélgetni.

-          Menjünk be órára és addig felejtsünk el mindent. Majd utána megpróbálunk valamit kitalálni, hogy itt maradhass legalább még egy évig. - barátom szó nélkül megölelt, majd a könnyeink letörlése után szerencsére még időben sikerült elfoglalnunk a helyünket az előadó teremben.

Természetesen annak keretében, hogy nem említjük a költözést, ezt az órát is úgy kezdtük, mint a többig, vagyis, hogy kibeszéltük az előadónő undorító divatérzékét. Kicsit meg voltunk lepődve még az első évben, hogy pont ő fog minket a divatról tanítani, de szerencsére azóta megtanultuk, hogy az öltözködése és a hozzáértése a divathoz két külön szálon mozog.

-          Szerinted miért pont ezt az öltözéket választotta? Ha lenne divatrendőrség szerintem simán életfogytiglan lenne a büntetés ezért a stílushibáért. - halkan próbáltam meg suttogni, de nem sikerült eléggé, ugyanis az előző sorban két lény jóízűen kezdett el nevetni a poénomon, amit nem annak szántam. Persze, ha most Nao itt lenne biztos előállna azzal a szöveggel, hogy jó vicc volt, kár, hogy nem jött be, vagy amit még előszeretettel használt, ha megpróbáltam poénos lenni, az a hát ez nem volt vicces nyomi gyerek szöveg lett volna.

-          A csíkos és kockás még az ókorban sem volt divat, most pedig már kétezer tizenhármat írunk. Szerintem megörökítem ezt a jelenséget. Csinálj róla egy jó képet, addig én előveszek egy lapot meg a tolltartómat. - nevetnem kellett azon, hogy Timo le akarja rajzolni a tanárt, de nem ellenkeztem, hiszen kíváncsi voltam, hogy milyen rajzot hoz össze a duplaóra keretein belül. Gyorsan elővettem a telefonom, majd egy jól beállított kép elkészítése után odatartottam Timonak a kijelzőt, hogy elkezdhessen alkotni. Közben persze a tanár egy csomó grafikonnal és táblázattal ostromolt minket, amiket én barátom telefonjával megörökítettem, hiszen nem volt kedvem lekörmölni az adatokat, és persze ha lett volna sem tudtam volna leírni őket, ugyanis harminc másodpercnél egyik képet sem láttuk tovább.

-          Na, hogy állsz? - szerencsére a szünetben a tanár nem tartózkodott bent a teremben, így nyugodtan hangoskodhattunk, és nem kellett suttogva kommunikálnunk.

-          Egész jól. Szerintem kész leszek óra végére. Aztán mintha ez lenne az életem fő műve otthon kirakom majd bekeretezve a falamra. Ha pedig majd végzünk, akkor odaadom a rajzot a tanárnak. Ha jó a humora, akkor örülni fog neki, ha nem akkor nem annyira fog neki tetszeni. - miután végigvezette a kép jövőjét újra a rajzon dolgozott, én pedig csak a fejemet fogtam a nevetéstől.

-          Szerintem maximum huszonnyolc éves, szóval csak van egy kis humorérzéke, és nem egy megsavanyodott, a fiatal éveit az iskolában töltő nő a tanárunk. – barátomra nézve csak ingatta a fejét, majd felhúzott a székből és kifelé kezdett el húzni. – Ugye nem akarsz ellógni? – kicsit megijedtem, mert az tény, hogy a szőke hajú barátomtól ez kitelne.

-          Hülye. Csak kimegyünk. Jó az idő, szóval mit üljünk ott húsz percig, vagyis már csak tizenöt percig? Menjünk el addig a kisboltba, és szívjunk el egy cigit. – ránéztem Timora, aki nagyon is komolyan gondolta nem csak a kisboltot, de a cigizést is. Tényleg eléggé padlóra küldhette az a dolog, amiről nem beszéltünk a dupla órán, és a közötte lévő szünetbe sem.

Kint egy focicsapatnak elegendő kaját és innivalót vettünk, aminek nem értettem a miértjét, de pakoltam a kosárba, amit a barátom mondott, és nem ellenkeztem, hiszen azt sem tudtam, hogy mire készül. Bár a sok alkoholos italból és kísérőből már egy kicsit előre tudtam gondolkodni, csak nem értettem, hogy miért pont most vásárolunk be egy nagyszabású bulihoz. Vagy ezt kettőnknek veszi? Kérdőn kezdtem el mustrálni a kosár tartalmát és felmértem, hogy két főre ez elég sok lenne, így maradtam annál az ötletemnél, hogy Timo egy bulit akar rendezni.

-          Minek kell neked ennyi kaja és pia az óra szünetében? – már a pénztárnál álltunk, és ez után a kérdés után már a következő is megfogalmazódott a fejemben. – És, hogy fogjuk mi mindezt elcipelni? – lehet, hogy túl sokat aggódtam, de valahogy nem nyugtatott meg a tudat, hogy ezzel a sok cuccal kellesz körülbelül visszaszaladni a suliba, ugyanis öt percünk volt még a második óra kezdéséig.

-          Nyugodj meg. Veszünk nagyméretű szatyrokat. Ne lihegd túl. – nem akartam ebbe a szócsatába belefolyni, így csak megforgattam a szemem, majd az egyik szatyrot elkezdtem megpakolni.

Nagyjából tíz percet sikerült késnünk, amit a tanár szinte észre sem vett, hiszen a táblára írt fel valamiféle táblázatot, amilyeneket az előző órán kép formájában vetített ki. Mikor leültünk a helyünkre Timo folytatta a rajzát, én pedig azt a füzetemet kezdtem el átlapozgatni, amiben mindenkiről és mindenről megtalálhatott az ember rajzokat. Az évek során rengeteg ilyen füzetet töltöttem be, hiszen az általános iskolában és a gimnáziumban is nagyon sok olyan ötletem volt, amit szívesen vittem át papírra. A füzeteimet persze a szekrényem aljában őrzöm, hiszen számomra olyan a füzet, mint egy napló. Benne voltak az aktuális kiszemeltjeim, vagy ha történt valami, akkor egyből papírra vittem azt is. Az egyedüli, aki betekintést nyerhetett a rajzokon alapuló napló tartalmába az Nao volt. Hiszen előtte nem voltak titkaim, ráadásul nagyon sok rajz az ő jelenlétében készült, így alapból sok képet látott már. Kivéve azokat a képeket, amelyeket az elmúlt egy évben készítettem. Persze van, amit elküldtem neki, de az, hogy ő a neten elmondja a véleményét az nem volt ugyanolyan, mintha élőben kifejtette volna azokat.

-          Kész vagyok. – a gondolkodásból persze egyből feleszméltem és a rajzot kezdtem el nézni. Először, amikor Timo elmondta, hogy le akarja rajzolni az előadót azt hittem, hogy egy karikatúrában fogja megörökíteni, de meglepetésemre egy teljesen kidolgozott rajzot hozott össze. – Persze még a csíkokat és a kockákat be kell színezni, de azt majd megoldom később.

-          Timo. Ez a rajz egyszerűen fantasztikus. Lehet, ha most odaadnád neki, még örülne is neki, és lehet, hogy ezért még a jobb jegyet is megajánlaná. – látszott rajta, hogy elgondolkoztattam az ötlettel, ami valljuk be, hogy nem lett volna hülyeség. Bár Timo szemszögéből nézve lehet, hogy azt hitte, azért akarom odaadatni a képet, hogy a tanár egy búcsúajándékként tekinthesse rá?

4. fejezet

Kedves Olvasók!

Sajnálattal látom, hogy semmi aktivitás nincs a blogon.:/ Ha Dora hazaér, elindítunk oldalt egy szavazást és megkérek mindenkit, aki olvassa a blogot, hogy nyomjon egy klikket arra, amit szeretne.:) Ez jövőhét szerda, csütörtök felé érkezik majd. Viszont az oldallátogatottságot ismét köszönjük, valamint a pár klikket a fejezet végén is!:) Aki szeretne, iratkozzon fel a blogra.:)

Addig is meghoztam Naomi szemszögét, remélem tetszeni fog Nektek és kapok pár véleményt, esetleg kattintást a fejezet végén!

Jó olvasást!

Naomi

(Naomi)

One Direction - Live while we're young

Hajam össze-vissza áll, szemeim alatt hatalmas karikák húzódnak. Ez az átka annak, ha sokáig van fent az ember. Az éjszaka folyamán nem tudtam elaludni, csupán forogtam az ágyamban és a ma reggelre gondoltam. Mi van akkor, ha átver? Ha nem jelenik meg? Vagy, ha elhozza a barátnőjét is? Agyamban efféle kérdések zsongtak, ezzel is bosszantva nyugodt természetemet. Tisztában vagyok a tudattal, miszerint ez csak egy baráti találkozó, de nem szeretnék rögtön kényes szituációba keveredni.

Nem vagyok az a késős típus, de tekintve arra, hogy még sehogy sem állok, és tíz percem van odaérni a megbeszélt helyre, biztos, hogy nem jelenek meg időben. Morogva fogom hajamat copfba, felkapva egy farmer-póló összeállítást, tornacipőm keresésére indulok. Nem terveztem kiöltözni, ugyanis ma csak a cikket kell bevinnem az irodába, szóval felesleges lenne magas sarkút húzni ezért a lábamra, valamint azért, mert Zayn Malikkal találkozok, nem fogok változtatni megszokott külsőmön. Sminknek csupán egy kis szempillaspirált használok, majd belebújva bőrkabátomba, útnak indulok. Ilyenkor áldom a szeszélyes londoni időjárást, ugyanis hol esik, hol nem. Mosolyogva lépkedek a híres kávézó felé, bár tudom, öt perce ott kéne ülnöm az egyik széken, mégsem szedem gyorsabban a lábaimat. Telefonom megcsörren, fogadva a hívást, várom a másik fél kezdeményezését.

-          Remélem, jössz. –mély hangjától kiráz a hideg, a szavak nem jönnek számra. Fogalmam sincs, mit ad a sors számomra ezzel a srác, de az tény, hogy nem vagyok önmagam. Ennyire nem tetszhet neked.

-          Most léptem be az ajtón, de sehol nem látlak. –összehúzott szemekkel keresem az ismerős hajjal rendelkező fiút, a pulthoz lépkedve kissé csalódottan foglalok helyet.

-          Hol vagy?

-          A pultnál. –egyszerű, lényegre törő. Vállamat megrántva kérek magamnak egy kapucsínót, viszont a derekamra fonódó kezeknek hála, majdnem magamra is borítom. Fel sem fogtam a hívásbontás megszokott monoton pittyogását, Zayn mosolyogva néz rám.

-          Én akartalak meghívni. –kissé bosszankodva vezet az egyik asztalhoz, az emberek lefagyva tekintenek rá. –Ne, csak most ne. –pár lány sikítva rohan oda hozzánk, megvető tekintetük elől nem tudok szabadulni. Lehet mégis jobb lett volna egy kissé elegánsabban öltözni, nem akartam stílusommal lejáratni az énekest rajongói előtt. Nem értem a gyűlölködő pillantásokat, melyekkel engem illetnek, hiszen nem ártottam nekik. Nem én vagyok Malik barátnője, szóval még azt sem mondhatnák, hogy drágalátos jövendőbelijüket elvettem tőlük.

-          Zayn! Zayn! Kérlek, adj autogramot! –nyávogva nyújtják át neki papírjaikat, a híres srác bocsánatkérő tekintettel néz rám. Arcába nyomják a kamerát, fogdossák a haját, valamint ruháit. Zavartan kortyolok bele italomba arra várva, hogy elmenjenek. Félreértés ne essék, nem féltékenység, csupán fülemet kicsit irritálja a sikításuk már, bár szerintem ezzel a többi vendég is így van.

-          Ne haragudj rám. –kezeivel enyém felé nyúl, de elrántom előle sajátjaimat. Nem kéne semmibe sem belebonyolódni, hiszen ebből csak a konfliktus, és az utálat fog kibontakozni, semmi más.

-          Nem haragszom, nincs ezzel semmi baj. –mosolyogva pillantok el mellette, próbálom kerülni a szemkontaktust. Nehéz zavarba hozni, de ez neki egyetlen nézésével sikerül.

-          Kérsz valamit?

-          Nos, egy sütire meghívhatsz, azt elfogadom. –nevetve sétál a pulthoz, ahol a srác kiejtve kezéből egy poharat, morgolódva ordít az egyik segédnek. Soha nem gondoltam volna, hogy az emberek ennyire le tudnak blokkolni előttük. Ők is ugyanolyanok, mint mi, csak Isten nagyobb tehetséggel áldotta meg őket.

-          Az ember azt hinné, hogy a Starbucksban láttak már hírességet. –morogva teszi le elém a fehér tányéron elhelyezett csokis süteményt, érdeklődve pillantok fel rá. –Remélem, szereted, nekem ez a kedvencem. –a papírpohár tartalma szépen lassan kiürül, így nekilátok a finomság evésének.

-          Kitől tudtad meg a számomat? –két falat között teszem fel kérdésemet, nem tudom, hogyan kezeljem ezt a helyzetet. Adjak hálát, mert a srác velem akart találkozni, vagy átkozzam azt, aki kérdezés nélkül elmondta privát adatomat?

-          Betelefonáltam a szerkesztőségbe, ahol a főnök készségesen kiadta ezt a bizalmas információt. –mosolyogva int a pincérnek, szívem kissé összeszorul. Nem gondoltam volna, hogy körülbelül tíz perc elteltével lelép. –Forró csokit? –a fiatal srác köztem, és közte jártatja szemeit, fogalma sincs, hogy mit keres az énekes egy hétköznapi lány társaságában. Pénztárcámat kivéve táskámból, bólintok. –Majd én. –rendelve két specialitást, elégedetten fordul vissza felém. –Mesélj magadról egy kicsit.

-          Az én életem nem feltétlen olyan izgalmas, mint a tiéd. –megforgatva szemeit, telefonját kikapcsolt állapotban helyezi az asztalra. Értetlen tekintetemet meglátva, magyarázni kezd.

-          Nem akarom, hogy megzavarjanak. Nos, a korodat és a foglalkozásodat már tudom, de hogy kerültél Londonba? Nem vagy az a tipikus brit lány. –összehúzott szemekkel méregetem, fogalmam sincs, hogy utolsó mondatával mire akart utalni. –Ne érts félre, csak van egy furcsa akcentusod, amit nem tudtam még megfejteni. –előrehajolva bizalmasan kezd el suttogni, a körülöttünk ülő emberek megfeszülve várják a dolog végkimenetelét. Szinte előre látom a holnapi lapzárta után a boltokba kerülő újságokat, miszerint „Zayn Malik és Perrie Edwards szakítottak, a fiatal szívtiprót egy ismeretlen lány meghitt társaságában kapták lencsevégre.” Gyomrom felfordul a gondolattól, körbe pillantva a helységben, összeesküvési elméletek gyártásába kezdek. Hat emberből hárman megvernének. –Hahó! –kezét meglóbálva arcom előtt, megpróbálom agyamat kikapcsolni és csak rá összpontosítani.

-          Úgy látszik már megtanultad kizárni az emberek mustráló tekintetét. –kezemet arcomra téve kissé lehűtöm magam, megszokott volt már, hogy ujjaim jéghidegek, bármilyen is az időjárás.

-          Mesélj, kérlek.

-          Magyarországon születtem, de félig angol vagyok. Körülbelül tizenhét évet éltem Európában, de apának honvágya volt, így átköltöztünk Londonba. Rengeteg barátomat kellett otthagynom, igaz szomorúan, de beletörődtem abba a sorsba, hogy mindent előröl kell kezdenem. Egy lánnyal tartom csak a kapcsolatot, de vele sem tudok rendszeresen beszélni. Őt az iskola, engem pedig a munka foglal le. Három hónapja láttam utoljára és eléggé hiányzik. De nem akarlak untatni a lelki terhekkel, szóval most be is fogom a számat. –nevetve húzok jelképesen cipzárt számra, majd várom, hogy megszólaljon. Nem tudom miért akadtam most ki ennyire, de csak azt érzem, hogy egyedül vagyok egy hatalmas városban. Édesapám elhunyt egy évvel ezelőtt, anyával pedig ritkán tudok találkozni tekintve a 220 mérföldes távolságra, mely Londont és Liverpoolt köti össze.

-          Miért nem jön el hozzád a barátnőd?

-          Azért, mert nem teheti meg. Mivel tanul, nem tud a főiskola mellett dolgozni is. –együttérző tekintetétől kiráz a hideg, telefonom hangos csörgéssel szakítja meg az idilli állapotot. –Ne haragudj, a főnököm.

-          Nao! Be kell adnod a cikket tíz percen belül, mert lapzárás lesz. Ugye nem felejtetted el?

-          Nem, máris megyek. –gyorsan bontva a vonalat, hálálkodva nézek hatalmas barna szemeibe. –Ne haragudj, most mennem kell. Köszönök mindent. –felkapva táskámat, kirohanok az ajtón, meg sem várva ezzel Zayn reagálását. Szuper, hiszen a laptopom otthon van, viszont innen durván tizenöt perc kell ahhoz, hogy gyalog hazaérjek. Hangos dudálás zavarja meg gondolatmenetemet, oldalra pillantva egy hatalmas terepjárót látok.

-          Szállj be, elviszlek. Nem fogsz odaérni. –a sajnálat süt a szeméből, igaz nem tűnt másfél órának kávézásunk időtartama, de senki nem figyelte a telefon kijelzőjét. Legkésőbb tízkor el kellett volna indulnom ahhoz, hogy időben el tudjak mindent intézni.

-          Köszönöm, örök hálám! –így aránylag pont lapzárta előtt fogok beesni az ajtón, viszont ha nem siet utánam, eljátszottam volna a főnök bizalmát.

-          Merre menjünk?

-          Ludgate Hill 47. –gyorsan darálom a címet, a gázpedálra taposva útnak indulunk.

-          Ha tudtam volna, hogy az közelebb van hozzátok, nem rángatlak el ennyire messzire. –mi számít távolinak? Gyalog mindössze tizenhét percet vesz igénybe, sétálni pedig mindig is szerettem. –Bár, akkor nem tudnálak hazavinni. –macsós hangjától kiráz a hideg, bár ez az érzés már megszokottan üdvözöl az ő közelében. Fogalmam sincs mivel, de megbabonázott. Úgy látszik nagyon is ért ehhez. –Megérkeztünk. Megvárlak lent, jó? –bólintva egyet kiugrok a hatalmas jeepből, majd kulcsom segítségével belépek a bejáraton. Villámgyorsasággal szedem a lábam, nem akarok már az első komoly munkámmal elkésni, de eddig jó időt futok. Van kilenc percem arra, hogy összeszedjek mindent, és leadjam a szerkesztőknek. Berontva lakásomba, kezembe kapom laptopomat, majd már indulok is vissza megmentőm felé.

-          Istenem, te vagy a hősöm ma. –kihúzva magát indítja az autót, vezetési stílusának köszönhetően mindössze négy percet vesz igénybe a Vouge-ig tartó út. Hálát adva neki, elbúcsúzok tőle, gyors sprint segítségével lihegve ugyan, de időben leadom a megírt cikket.

-          Ki ült abban a hatalmas kocsiban? –az egyik legpletykásabb munkatársam dobja le magát asztalomra, elhúzva számat nem kívánok válaszolni kérdésére.

-          Egy barátom.

-          Nao! Gyere be, kérlek! –sokkoltan figyelek fel a főnök szavaira, de kérésének eleget téve, beandalgok hatalmas irodájába.

-          Jó napot! –apró mosollyal nyugtázza a félelmet arcomon, de helyet kínálva, ő is leül hatalmas bőrszékébe.

-          A cikked fantasztikus, valóban olyan dolgokat tudhattunk meg a srácokról, amit eddig a pillanatig egy újság sem közölt. –kis büszkeséggel tölt el dicsérete, mosolyogva fészkelődöm helyemen. –Tegnap felhívott Zayn Malik és a telefonszámod után érdeklődött. Azt szeretném, ha a közelükbe férkőznél, és rengeteg titkot megtudnál a bandájukról. –lefagyva nézek a főszerkesztő szemébe, fejrázás közben felpattanok a kényelmes székből.

-          Azt már nem. Nem fogom kihasználni őket, ezt ne is várja el tőlem! –magabiztos hangon szólalok meg, soha nem tudnék senkit sem elárulni.

-          Úgy látom nem értettél. Ez parancs, és nem kérés. –elrántva számat nem figyelek tovább szavaira, kivágtatva az irodából, laptopommal kezemben hagyom el az épületet. Soha nem értettem az olyan embereket, akik hátulról támadják be a hírességeket. Ha meg akarok tudni valamit, kérdezzek rá nyíltan, de már ezzel a munkával is úgy érzem, elárulom a srácokat. Nem ismerem őket, csak Louishoz, és Zaynhez volt szerencsém, de biztos vagyok benne, hogy a többiek is hasonló személyiséggel rendelkeznek. Megbántani pedig nem fogom őket azért, hogy a főnököm elégedetten nevessen a markába.

Szakadó esőben sétálni nem éppen célszerű, de most mégis jól esik lelkemnek, hogy különc vagyok. Mindenki esőkabátban, vagy esernyővel a kezében lépked mellettem, míg én csak bőrkabátomba bújva tűröm a kellemetlen szelet, ami arcomba vágja a vízcseppeket. Hajamból csepeg a víz, tornacipőm pedig egy hatalmas pocsolyának köszönhetően, másodpercek alatt ázik be. Morogva rohanok fel lakásomba, lepakolva cuccomat, vizes ruháimat a földre dobom. Belépve a fürdőbe hangos sóhaj hagyja el a számat. Pedig olyan jól indult a reggelem, erre ennek az idiótának muszáj volt mindent másodpercek alatt elrontania. Telefonomat lerakva a szekrényre, forró vízzel töltöm meg sarokkádamat. Belelépve, óvatosan merülök el a habok között, szétfagyott végtagjaimnak nagyon jól esik ez a fajta kényeztetés most. Nem tudom honnan jött főnökömnek ez az ötlet, de mérlegelnem kell életemet. Vagy visszalépve egyet fejlődésemben anyához költözök, vagy vállalom a megpróbáltatásokat, amikkel sikeresen magamra is haragítom a srácokat. Bár tekintve személyiségemre tudom jól, inkább az első mellett fogok dönteni, mintsem eljátsszam minimális bizalmukat, amit viszonylag hamar és könnyen szereztem meg. Egy üzenet zavar meg a relaxációmban, felvéve a telefonomat, főnököm neve villog a kijelzőn. „Ma este a Cableben buliznak a fiúk. Csinosan öltözz fel, és legyél ott legkésőbb éjfélkor, nem lesznek sokáig, másnap próbájuk van. J.” Josh szokásához híven utasít. Igazából, ha nem lenne szükségem ennyire a pénzre, nem hallgatnék rá, de már maga az, hogy bekerültem a Teen Vouge-hoz, mint újságíró, becsülendő. Soha nem gondoltam volna, hogy összejöhet valaha is, úgyhogy egy ekkora lehetőséget nem kéne elszalasztanom tisztességem miatt.

Bosszankodva lépek ki kádamból, törölközőt csavarva testem köré, elindulok gardróbom felé. Fogalmam sincs mi ez a hely, soha nem voltam nagy bulis típus, így azt sem tudom, hogy miképp öltözhetnék fel. Valamint egyáltalán nem lesz feltűnő megjelenésem, főleg Zayn tartózkodása miatt. Ha a srác nem hülye, márpedig biztos nem az, simán levágja miatta mentem, csak azt nem akarom, hogy elkönyveljen követőjének és egyben rajongójának is. Egy egyszerű rózsaszín ruhát veszek ki a szekrényből, hozzá pedig fehér magas sarkú szandált rakok le a földre. Nem lesz kellemes tizenöt centis cipőben végigcaflatni Londonon, de a munka, az munka. Hajamat leengedem, természetességét pedig meghagyom, szemeimet fekete szemceruzával kihúzom, majd ruhámhoz visszatérve magamra kapom a még használatlan göncöt. Ami tetszik, azt mindig is megvettem magamnak, reménykedve abban, hogy egyszer még hasznát veszem. Felső része követi testem vonalát, ám csípőtől egészen combközépig rakott szoknyaként varrták meg.

Belépve a klubba, egy sóhaj hagyja el a számat. Rengeteg őrjöngő fiatallal találom szembe magam, ez az élet valahogy sohasem vonzott. Lehet azért, mert nem itt nőttem fel, fogalmam sincs. Bár Magyarországon sem jártam el többször szórakozni és nem a begyepesedett, monotonná vált életem miatt, csupán olyan társaságban voltam, ahol a kocsmázás jelen esetben többet jelentett, mint a zenékre való vonaglás. A pult felé indulva valaki elkapja kezemet, majd megpörgetve maga felé fordít. A részeg tekintete már magában nem sejtet semmi pozitívet számomra, megpróbálom ujjaimat kiszabadítani szorításából, sikertelenül. A félelem valamiért úrrá lesz rajtam, karomat rángatva, menekülési útvonal után nézek.

-          Engedd el! –a felszólítást követően még én is megrázkódom az éppen megjelenő személy hangjától, olyan harag dúl most benne, amire nem is gondoltam volna. Kissé tátott szájjal fordulok felé, derekamat átkarolva, sietősen indulunk el az egyik asztal felé. Rengetegen vannak körülötte, de ez Zaynt nem akadályozza semmiben. Berángatva a tömegbe, sikeresen a székekhez jutunk, az ott tartózkodó srácok készségesen csúsznak arrébb.

-          Szia, Harry Styles vagyok. –a körülöttünk tartózkodó lányok egyszerre kezdenek el sikítani, de szerencsére nevét még értem. Elfogadva jobbját megrázom, majd hálás tekintettel pillantok a mellettem ülő barna szemű felé.

-          Liam vagyok, ő pedig Niall. –szóval a szőke hajú mosolyogós srác legjobb barátnőm szerelme. Nevetve mutatkozok én is be, valahogy minden félelem elszállt a társaságukban, aminek nagyon örülök. Alkatuk hiába nem az izmosságot sugározzák magukból, mégis nyugalmat, és biztonságot érzek mellettük.

-          Naomi McCormick. –Lou még csak most ér az asztalhoz, meglátva engem először lefagy, majd sikítva ugrik a nyakamba. Többször megfogalmazódott már a fejemben, hogy olyan, mint egy tini lány.

-          Ti ismeritek egymást? –Harry értetlenkedve teszi fel kérdését, Lou átmászva rajtunk, Harry ölében foglal helyet.

-          Persze, ő a riporter lány. –a göndör hajú srác lefagyva tekint felém, az asztalt elbarikádozó személyek szépen lassan felszívódnak.

-          Sokat hallottam már rólad. –Lou átkarolja Harry nyakát, majd füléhez hajolva, bennfentes suttogásba kezd. –Bár nem gondoltam volna, hogy a srácok ilyen lányt rejtegetnek előlünk. –nem figyelve szövegére, újdonsült barátom felé fordulok.

-          Köszönöm szépen. –kezemmel megfogva Zayn karját, az összes hálámat belesűrítem egyetlen pillantásomba. Az a baj, hogy nem mozgok otthonosan az ilyen helyeken, így sajnos nem tudok az adott helyzetben reagálni.

-          Kimegyek rágyújtani, jössz velem? –bólintva egyet a hátsókijárat felé vesszük az utunkat, többen megállítják az énekest, de ő birtoklóan öleli derekamat és magabiztosan lépked mellettem.

-          Fogalmam sincs, hogy mindezt hogy bírjátok. –felsóhajtva dőlök neki a téglafalnak, karjaimat fázósan teszem keresztbe mellkasom előtt. Hülye döntés volt kabát nélkül kijönni, bár most szabadulni akartam attól a helytől. Agyam már most zsong az ott található zenétől, valahogy sohasem szerettem a szöveg nélküli gépzenét.

-          Fázol? –mosolyogva rázom meg nemlegesen fejemet, de a karomon megjelenő libabőrök máris megkérdőjelezik szavaimat. Fejcsóválva kapja le magáról sötétbarna bőrkabátját, majd átnyújtva nekem, cigijébe szív. –Igazából imádom a rajongóinkat, de vannak igazán elvetemültek is. Nem tudok hozzászokni ahhoz például, ha valaki meglát, elkezd sikítani, aztán elájul, ha beszélni kezdek. –fehér pólója teljesen rásimul felsőtestére, fekete nadrágja pedig erős kontrasztban áll sötét szemeivel. Ez a srác úgy tökéletes, ahogy van.

-          Mondjuk a lányok feje néha megérne egy misét. Az a gyűlölködő pillantás, ahogy most is engem bámultak, felbecsülhetetlen, bár kissé félelmetes.

-          Ilyen téren ne félj tőlük, ártatlanok.

-          Azért a hajamat féltem. –nevetve simítok végig az említett felületen, mondjuk a fele inkább a kabát alatt található.

-          Tényleg, hogy-hogy itt? –közelebb lépve hozzám a füstöt felfelé fújja. –Miattam jöttél?

-          Tagadhatnék, de felesleges lenne. Láthatod, hogy nem mozgok jól ezen a terepen, ami annyit takar, nem járok klubokba. Valamint egyedül jöttem, szóval értelme nem lenne, ha nemet mondanék. –hajammal babrálva pillantok rá, nem érzem magam zavarban, hiszen nem konkrétan miatta jöttem, szóval semmi hátsószándék nincs a srác felé. –Meg akartam köszönni a mai fuvart, szóval meghívlak majd egy italra. –mosolyogva figyelem arcát, hihetetlen, hogy ahhoz képest, hogy mindössze húsz éves, markáns vonásainak köszönhetően sokkal többnek néz ki.

-          Elfogadom a meghívást, de ha van kedved, utána le is léphetünk. –bólintva egyet sürgetően bámulom, de olyan, mintha egyre lassabban szívná a mérgező csikket.

-          Mióta dohányzol?

-          Körülbelül öt éve, tizenöt voltam, amikor elkezdtem. –vállrántással bizonyítja be, igazából nem tudja pontosan. –Rossz szokás, a rajongók sem szeretik, de megnyugtat.

-          Miért, most ideges vagy? –közelebb lépve hozzá, szemébe nézek. Nem helyes, amit csinálok, de most valahogy ez esik jól.

-          Csak voltam, még meg nem jelentél.

-          De miért? –érdeklődve nézem arcát. A gondolatok hatására kissé eltorzul, de észbe kapva, rendezi vonásait. –Gond van?

-          Ne beszéljünk ma a problémákról, ha még holnap is érdekel, szívesen elmesélem. –karját átdobva vállamon, együtt lépkedünk az ajtóig, majd kinyitva azt, előre enged. Udvarias, kedves, tisztességes, és ráadásul jól is néz ki. Mi kell még neked, Nao? Fejemben a kis hangok megszólalnak, igazuk van, de ezt nem láthatom be. Boldog párkapcsolatban él már fél éve, szóval maximum csak látta, hogy kissé elveszett vagyok a környéken, vagy éppen szimpatikus volt neki az, hogy nem jártam örömtáncot azért, mert velük tölthettem pár órát. Zayn automatikusan az asztal felé veszi az irányt, ám én a pulthoz lépve, kérek öt tömény piát, még Liamnek csak egy koktélt rendelek. Láttam, hogy a srácok előtt már szépen felsorakoztak a feles poharak, de a rövid hajú csak valami lazább italt fogyaszt. –Hol voltál?

-          Rendeltem italt. –rámosolyogva várom, hogy a pincér mindet kihozza, leülve mellé lábunk egészen összesimul. Liam már ellenkezni akar, ám amikor meglátja, hogy az általa fogyasztott koktéllal találja szembe magát még mindenki előtt a jótékony abszint landol, megnyugszik.

-          Honnan tudtad?

-          Mégis mit? –Payne felé fordulva, nem értem igazából a kérdését.

-          Azt, hogy nem ihatok alkoholt, mert csak egy vesém van. –a döbbenet az arcomon másodpercek alatt fut át, itt esik le neki fogalmam sem volt.

-          Igazából nem tudtam, csak láttam, hogy mit iszol. Azért kértem ezt. –tisztában vagyok azzal, hogy milyen egy betegséggel élni, bár az okokat nem tudom, hogy miért kellett így felnőnie. Azért tiszteletre méltó, hogy nem iszik úgy, mint a gödény, pedig a sztárléttel ez is összefügg. Sportos életet élve nekem is megadatott egy évek óta tartó vállfájdalom, bár próbálom kizárni elmémből a keserves napokat. Felemelve poharamat, koccintok a srácokkal. –Örülök, hogy megismerhettelek titeket. –és sajnálom, ha olyan dolog fog kiszivárogni, amit csak velem oszt meg valamelyikőtök  Természetesen mondatom második részét nem mondom ki hangosan, az biztos, hogy páros lábbal rúgnának ki erről a helyről.

-          Én is örülök Nao. –Harry csábos tekintetét bevetve koccint velem, Zayn mellettem idegesen fészkelődik.

-          Idd meg, és menjünk. –fülembe suttogva csak én hallhatom mondatát, bólintva egyet gyorsan lecsapom a tömény alkoholt. Torkomat jólesően marja, érzem, ahogy szétáradva testemben szépen lassan lezsibbad mindenem. Hatalmas vigyor ül számra, majd táskámat újra kezembe véve, felpattanok. –Mi most lelépünk, holnap találkozunk. Vigyázzatok azért magatokra, Harrynek pedig ne adjatok sok piát, mert ki fog dőlni. –Lou felém hajolva apró puszit nyom ajkaimra, meglepődve konstatálom ezt a kontaktust. –Keressük egymást kislány. –felém kacsintva telefont formál kezéből, kacagva tér vissza az éppen diskuráló társasághoz.

-          Ez mégis mi volt? –kilépve a hűvös levegőre, Zayn nevetése csendül fel mögöttem.

-          Ez még nem gáz. De mikor velünk játssza el mindezt, az már kicsit érdekesebben fest. Van barátnője, és szereti is. Ez csupán Louis. –azért az nyugtató, hogy „ő csupán Louis”. Nem ismerem a srácokat, de kicsit furán jött ki ez a megmozdulása. –Hozzád, vagy hozzám? –kisfiús arckifejezéssel teszi fel ezt a kérdést, mire tátott szájjal fordulok felé.

-          Most ezt komolyan gondolod? Miért kell minden srácnak ennyire parasztnak lennie? Jó, ha két napja ismerjük egymást. –bosszankodva indulok el az ellenkező irányba, immáron már saját dzsekimben.

-          Hé! –elkapva karomat magához ránt, cipőmnek hála körülbelül öt centi a magasságkülönbség közöttünk. –Csak beszélgetni akarok veled, de kint ahhoz hideg van. Ha elmennénk egy éjjel-nappali kávézóba, nem lenne nyugtunk a rajongóktól és nem akarom, hogy a második alkalommal kiborulj. –pironkodva hajtom le a fejemet, teljesen elszégyellem magam előbbi kirohanásom miatt.

-          Ez esetben nekem teljesen mindegy.

-          Tudsz sétálni abban az izében? –nevetve torpanok meg, lekapva lábamról a szandált, kényelmesebb tempóban lépdelek mellette. Kezei hirtelen megfogják kezemet, ujjainkat összekulcsolva, gyalog tesszük meg az utat lakása felé. Hogy honnan tudom mindezt? Pont az ellenkező irányba indultunk el, pedig úgy érzem, az enyém közelebb lett volna a klubhoz, de ez már lényegtelen. Figyelve szép vonásait, értetlenül sétálok mellette. Homloka ráncba szalad, ajkait vékony vonallá préseli. Valamiért ideges, csak az okokat nem tudom egyelőre megfejteni.