4. fejezet

Kedves Olvasók!

Sajnálattal látom, hogy semmi aktivitás nincs a blogon.:/ Ha Dora hazaér, elindítunk oldalt egy szavazást és megkérek mindenkit, aki olvassa a blogot, hogy nyomjon egy klikket arra, amit szeretne.:) Ez jövőhét szerda, csütörtök felé érkezik majd. Viszont az oldallátogatottságot ismét köszönjük, valamint a pár klikket a fejezet végén is!:) Aki szeretne, iratkozzon fel a blogra.:)

Addig is meghoztam Naomi szemszögét, remélem tetszeni fog Nektek és kapok pár véleményt, esetleg kattintást a fejezet végén!

Jó olvasást!

Naomi

(Naomi)

One Direction - Live while we're young

Hajam össze-vissza áll, szemeim alatt hatalmas karikák húzódnak. Ez az átka annak, ha sokáig van fent az ember. Az éjszaka folyamán nem tudtam elaludni, csupán forogtam az ágyamban és a ma reggelre gondoltam. Mi van akkor, ha átver? Ha nem jelenik meg? Vagy, ha elhozza a barátnőjét is? Agyamban efféle kérdések zsongtak, ezzel is bosszantva nyugodt természetemet. Tisztában vagyok a tudattal, miszerint ez csak egy baráti találkozó, de nem szeretnék rögtön kényes szituációba keveredni.

Nem vagyok az a késős típus, de tekintve arra, hogy még sehogy sem állok, és tíz percem van odaérni a megbeszélt helyre, biztos, hogy nem jelenek meg időben. Morogva fogom hajamat copfba, felkapva egy farmer-póló összeállítást, tornacipőm keresésére indulok. Nem terveztem kiöltözni, ugyanis ma csak a cikket kell bevinnem az irodába, szóval felesleges lenne magas sarkút húzni ezért a lábamra, valamint azért, mert Zayn Malikkal találkozok, nem fogok változtatni megszokott külsőmön. Sminknek csupán egy kis szempillaspirált használok, majd belebújva bőrkabátomba, útnak indulok. Ilyenkor áldom a szeszélyes londoni időjárást, ugyanis hol esik, hol nem. Mosolyogva lépkedek a híres kávézó felé, bár tudom, öt perce ott kéne ülnöm az egyik széken, mégsem szedem gyorsabban a lábaimat. Telefonom megcsörren, fogadva a hívást, várom a másik fél kezdeményezését.

-          Remélem, jössz. –mély hangjától kiráz a hideg, a szavak nem jönnek számra. Fogalmam sincs, mit ad a sors számomra ezzel a srác, de az tény, hogy nem vagyok önmagam. Ennyire nem tetszhet neked.

-          Most léptem be az ajtón, de sehol nem látlak. –összehúzott szemekkel keresem az ismerős hajjal rendelkező fiút, a pulthoz lépkedve kissé csalódottan foglalok helyet.

-          Hol vagy?

-          A pultnál. –egyszerű, lényegre törő. Vállamat megrántva kérek magamnak egy kapucsínót, viszont a derekamra fonódó kezeknek hála, majdnem magamra is borítom. Fel sem fogtam a hívásbontás megszokott monoton pittyogását, Zayn mosolyogva néz rám.

-          Én akartalak meghívni. –kissé bosszankodva vezet az egyik asztalhoz, az emberek lefagyva tekintenek rá. –Ne, csak most ne. –pár lány sikítva rohan oda hozzánk, megvető tekintetük elől nem tudok szabadulni. Lehet mégis jobb lett volna egy kissé elegánsabban öltözni, nem akartam stílusommal lejáratni az énekest rajongói előtt. Nem értem a gyűlölködő pillantásokat, melyekkel engem illetnek, hiszen nem ártottam nekik. Nem én vagyok Malik barátnője, szóval még azt sem mondhatnák, hogy drágalátos jövendőbelijüket elvettem tőlük.

-          Zayn! Zayn! Kérlek, adj autogramot! –nyávogva nyújtják át neki papírjaikat, a híres srác bocsánatkérő tekintettel néz rám. Arcába nyomják a kamerát, fogdossák a haját, valamint ruháit. Zavartan kortyolok bele italomba arra várva, hogy elmenjenek. Félreértés ne essék, nem féltékenység, csupán fülemet kicsit irritálja a sikításuk már, bár szerintem ezzel a többi vendég is így van.

-          Ne haragudj rám. –kezeivel enyém felé nyúl, de elrántom előle sajátjaimat. Nem kéne semmibe sem belebonyolódni, hiszen ebből csak a konfliktus, és az utálat fog kibontakozni, semmi más.

-          Nem haragszom, nincs ezzel semmi baj. –mosolyogva pillantok el mellette, próbálom kerülni a szemkontaktust. Nehéz zavarba hozni, de ez neki egyetlen nézésével sikerül.

-          Kérsz valamit?

-          Nos, egy sütire meghívhatsz, azt elfogadom. –nevetve sétál a pulthoz, ahol a srác kiejtve kezéből egy poharat, morgolódva ordít az egyik segédnek. Soha nem gondoltam volna, hogy az emberek ennyire le tudnak blokkolni előttük. Ők is ugyanolyanok, mint mi, csak Isten nagyobb tehetséggel áldotta meg őket.

-          Az ember azt hinné, hogy a Starbucksban láttak már hírességet. –morogva teszi le elém a fehér tányéron elhelyezett csokis süteményt, érdeklődve pillantok fel rá. –Remélem, szereted, nekem ez a kedvencem. –a papírpohár tartalma szépen lassan kiürül, így nekilátok a finomság evésének.

-          Kitől tudtad meg a számomat? –két falat között teszem fel kérdésemet, nem tudom, hogyan kezeljem ezt a helyzetet. Adjak hálát, mert a srác velem akart találkozni, vagy átkozzam azt, aki kérdezés nélkül elmondta privát adatomat?

-          Betelefonáltam a szerkesztőségbe, ahol a főnök készségesen kiadta ezt a bizalmas információt. –mosolyogva int a pincérnek, szívem kissé összeszorul. Nem gondoltam volna, hogy körülbelül tíz perc elteltével lelép. –Forró csokit? –a fiatal srác köztem, és közte jártatja szemeit, fogalma sincs, hogy mit keres az énekes egy hétköznapi lány társaságában. Pénztárcámat kivéve táskámból, bólintok. –Majd én. –rendelve két specialitást, elégedetten fordul vissza felém. –Mesélj magadról egy kicsit.

-          Az én életem nem feltétlen olyan izgalmas, mint a tiéd. –megforgatva szemeit, telefonját kikapcsolt állapotban helyezi az asztalra. Értetlen tekintetemet meglátva, magyarázni kezd.

-          Nem akarom, hogy megzavarjanak. Nos, a korodat és a foglalkozásodat már tudom, de hogy kerültél Londonba? Nem vagy az a tipikus brit lány. –összehúzott szemekkel méregetem, fogalmam sincs, hogy utolsó mondatával mire akart utalni. –Ne érts félre, csak van egy furcsa akcentusod, amit nem tudtam még megfejteni. –előrehajolva bizalmasan kezd el suttogni, a körülöttünk ülő emberek megfeszülve várják a dolog végkimenetelét. Szinte előre látom a holnapi lapzárta után a boltokba kerülő újságokat, miszerint „Zayn Malik és Perrie Edwards szakítottak, a fiatal szívtiprót egy ismeretlen lány meghitt társaságában kapták lencsevégre.” Gyomrom felfordul a gondolattól, körbe pillantva a helységben, összeesküvési elméletek gyártásába kezdek. Hat emberből hárman megvernének. –Hahó! –kezét meglóbálva arcom előtt, megpróbálom agyamat kikapcsolni és csak rá összpontosítani.

-          Úgy látszik már megtanultad kizárni az emberek mustráló tekintetét. –kezemet arcomra téve kissé lehűtöm magam, megszokott volt már, hogy ujjaim jéghidegek, bármilyen is az időjárás.

-          Mesélj, kérlek.

-          Magyarországon születtem, de félig angol vagyok. Körülbelül tizenhét évet éltem Európában, de apának honvágya volt, így átköltöztünk Londonba. Rengeteg barátomat kellett otthagynom, igaz szomorúan, de beletörődtem abba a sorsba, hogy mindent előröl kell kezdenem. Egy lánnyal tartom csak a kapcsolatot, de vele sem tudok rendszeresen beszélni. Őt az iskola, engem pedig a munka foglal le. Három hónapja láttam utoljára és eléggé hiányzik. De nem akarlak untatni a lelki terhekkel, szóval most be is fogom a számat. –nevetve húzok jelképesen cipzárt számra, majd várom, hogy megszólaljon. Nem tudom miért akadtam most ki ennyire, de csak azt érzem, hogy egyedül vagyok egy hatalmas városban. Édesapám elhunyt egy évvel ezelőtt, anyával pedig ritkán tudok találkozni tekintve a 220 mérföldes távolságra, mely Londont és Liverpoolt köti össze.

-          Miért nem jön el hozzád a barátnőd?

-          Azért, mert nem teheti meg. Mivel tanul, nem tud a főiskola mellett dolgozni is. –együttérző tekintetétől kiráz a hideg, telefonom hangos csörgéssel szakítja meg az idilli állapotot. –Ne haragudj, a főnököm.

-          Nao! Be kell adnod a cikket tíz percen belül, mert lapzárás lesz. Ugye nem felejtetted el?

-          Nem, máris megyek. –gyorsan bontva a vonalat, hálálkodva nézek hatalmas barna szemeibe. –Ne haragudj, most mennem kell. Köszönök mindent. –felkapva táskámat, kirohanok az ajtón, meg sem várva ezzel Zayn reagálását. Szuper, hiszen a laptopom otthon van, viszont innen durván tizenöt perc kell ahhoz, hogy gyalog hazaérjek. Hangos dudálás zavarja meg gondolatmenetemet, oldalra pillantva egy hatalmas terepjárót látok.

-          Szállj be, elviszlek. Nem fogsz odaérni. –a sajnálat süt a szeméből, igaz nem tűnt másfél órának kávézásunk időtartama, de senki nem figyelte a telefon kijelzőjét. Legkésőbb tízkor el kellett volna indulnom ahhoz, hogy időben el tudjak mindent intézni.

-          Köszönöm, örök hálám! –így aránylag pont lapzárta előtt fogok beesni az ajtón, viszont ha nem siet utánam, eljátszottam volna a főnök bizalmát.

-          Merre menjünk?

-          Ludgate Hill 47. –gyorsan darálom a címet, a gázpedálra taposva útnak indulunk.

-          Ha tudtam volna, hogy az közelebb van hozzátok, nem rángatlak el ennyire messzire. –mi számít távolinak? Gyalog mindössze tizenhét percet vesz igénybe, sétálni pedig mindig is szerettem. –Bár, akkor nem tudnálak hazavinni. –macsós hangjától kiráz a hideg, bár ez az érzés már megszokottan üdvözöl az ő közelében. Fogalmam sincs mivel, de megbabonázott. Úgy látszik nagyon is ért ehhez. –Megérkeztünk. Megvárlak lent, jó? –bólintva egyet kiugrok a hatalmas jeepből, majd kulcsom segítségével belépek a bejáraton. Villámgyorsasággal szedem a lábam, nem akarok már az első komoly munkámmal elkésni, de eddig jó időt futok. Van kilenc percem arra, hogy összeszedjek mindent, és leadjam a szerkesztőknek. Berontva lakásomba, kezembe kapom laptopomat, majd már indulok is vissza megmentőm felé.

-          Istenem, te vagy a hősöm ma. –kihúzva magát indítja az autót, vezetési stílusának köszönhetően mindössze négy percet vesz igénybe a Vouge-ig tartó út. Hálát adva neki, elbúcsúzok tőle, gyors sprint segítségével lihegve ugyan, de időben leadom a megírt cikket.

-          Ki ült abban a hatalmas kocsiban? –az egyik legpletykásabb munkatársam dobja le magát asztalomra, elhúzva számat nem kívánok válaszolni kérdésére.

-          Egy barátom.

-          Nao! Gyere be, kérlek! –sokkoltan figyelek fel a főnök szavaira, de kérésének eleget téve, beandalgok hatalmas irodájába.

-          Jó napot! –apró mosollyal nyugtázza a félelmet arcomon, de helyet kínálva, ő is leül hatalmas bőrszékébe.

-          A cikked fantasztikus, valóban olyan dolgokat tudhattunk meg a srácokról, amit eddig a pillanatig egy újság sem közölt. –kis büszkeséggel tölt el dicsérete, mosolyogva fészkelődöm helyemen. –Tegnap felhívott Zayn Malik és a telefonszámod után érdeklődött. Azt szeretném, ha a közelükbe férkőznél, és rengeteg titkot megtudnál a bandájukról. –lefagyva nézek a főszerkesztő szemébe, fejrázás közben felpattanok a kényelmes székből.

-          Azt már nem. Nem fogom kihasználni őket, ezt ne is várja el tőlem! –magabiztos hangon szólalok meg, soha nem tudnék senkit sem elárulni.

-          Úgy látom nem értettél. Ez parancs, és nem kérés. –elrántva számat nem figyelek tovább szavaira, kivágtatva az irodából, laptopommal kezemben hagyom el az épületet. Soha nem értettem az olyan embereket, akik hátulról támadják be a hírességeket. Ha meg akarok tudni valamit, kérdezzek rá nyíltan, de már ezzel a munkával is úgy érzem, elárulom a srácokat. Nem ismerem őket, csak Louishoz, és Zaynhez volt szerencsém, de biztos vagyok benne, hogy a többiek is hasonló személyiséggel rendelkeznek. Megbántani pedig nem fogom őket azért, hogy a főnököm elégedetten nevessen a markába.

Szakadó esőben sétálni nem éppen célszerű, de most mégis jól esik lelkemnek, hogy különc vagyok. Mindenki esőkabátban, vagy esernyővel a kezében lépked mellettem, míg én csak bőrkabátomba bújva tűröm a kellemetlen szelet, ami arcomba vágja a vízcseppeket. Hajamból csepeg a víz, tornacipőm pedig egy hatalmas pocsolyának köszönhetően, másodpercek alatt ázik be. Morogva rohanok fel lakásomba, lepakolva cuccomat, vizes ruháimat a földre dobom. Belépve a fürdőbe hangos sóhaj hagyja el a számat. Pedig olyan jól indult a reggelem, erre ennek az idiótának muszáj volt mindent másodpercek alatt elrontania. Telefonomat lerakva a szekrényre, forró vízzel töltöm meg sarokkádamat. Belelépve, óvatosan merülök el a habok között, szétfagyott végtagjaimnak nagyon jól esik ez a fajta kényeztetés most. Nem tudom honnan jött főnökömnek ez az ötlet, de mérlegelnem kell életemet. Vagy visszalépve egyet fejlődésemben anyához költözök, vagy vállalom a megpróbáltatásokat, amikkel sikeresen magamra is haragítom a srácokat. Bár tekintve személyiségemre tudom jól, inkább az első mellett fogok dönteni, mintsem eljátsszam minimális bizalmukat, amit viszonylag hamar és könnyen szereztem meg. Egy üzenet zavar meg a relaxációmban, felvéve a telefonomat, főnököm neve villog a kijelzőn. „Ma este a Cableben buliznak a fiúk. Csinosan öltözz fel, és legyél ott legkésőbb éjfélkor, nem lesznek sokáig, másnap próbájuk van. J.” Josh szokásához híven utasít. Igazából, ha nem lenne szükségem ennyire a pénzre, nem hallgatnék rá, de már maga az, hogy bekerültem a Teen Vouge-hoz, mint újságíró, becsülendő. Soha nem gondoltam volna, hogy összejöhet valaha is, úgyhogy egy ekkora lehetőséget nem kéne elszalasztanom tisztességem miatt.

Bosszankodva lépek ki kádamból, törölközőt csavarva testem köré, elindulok gardróbom felé. Fogalmam sincs mi ez a hely, soha nem voltam nagy bulis típus, így azt sem tudom, hogy miképp öltözhetnék fel. Valamint egyáltalán nem lesz feltűnő megjelenésem, főleg Zayn tartózkodása miatt. Ha a srác nem hülye, márpedig biztos nem az, simán levágja miatta mentem, csak azt nem akarom, hogy elkönyveljen követőjének és egyben rajongójának is. Egy egyszerű rózsaszín ruhát veszek ki a szekrényből, hozzá pedig fehér magas sarkú szandált rakok le a földre. Nem lesz kellemes tizenöt centis cipőben végigcaflatni Londonon, de a munka, az munka. Hajamat leengedem, természetességét pedig meghagyom, szemeimet fekete szemceruzával kihúzom, majd ruhámhoz visszatérve magamra kapom a még használatlan göncöt. Ami tetszik, azt mindig is megvettem magamnak, reménykedve abban, hogy egyszer még hasznát veszem. Felső része követi testem vonalát, ám csípőtől egészen combközépig rakott szoknyaként varrták meg.

Belépve a klubba, egy sóhaj hagyja el a számat. Rengeteg őrjöngő fiatallal találom szembe magam, ez az élet valahogy sohasem vonzott. Lehet azért, mert nem itt nőttem fel, fogalmam sincs. Bár Magyarországon sem jártam el többször szórakozni és nem a begyepesedett, monotonná vált életem miatt, csupán olyan társaságban voltam, ahol a kocsmázás jelen esetben többet jelentett, mint a zenékre való vonaglás. A pult felé indulva valaki elkapja kezemet, majd megpörgetve maga felé fordít. A részeg tekintete már magában nem sejtet semmi pozitívet számomra, megpróbálom ujjaimat kiszabadítani szorításából, sikertelenül. A félelem valamiért úrrá lesz rajtam, karomat rángatva, menekülési útvonal után nézek.

-          Engedd el! –a felszólítást követően még én is megrázkódom az éppen megjelenő személy hangjától, olyan harag dúl most benne, amire nem is gondoltam volna. Kissé tátott szájjal fordulok felé, derekamat átkarolva, sietősen indulunk el az egyik asztal felé. Rengetegen vannak körülötte, de ez Zaynt nem akadályozza semmiben. Berángatva a tömegbe, sikeresen a székekhez jutunk, az ott tartózkodó srácok készségesen csúsznak arrébb.

-          Szia, Harry Styles vagyok. –a körülöttünk tartózkodó lányok egyszerre kezdenek el sikítani, de szerencsére nevét még értem. Elfogadva jobbját megrázom, majd hálás tekintettel pillantok a mellettem ülő barna szemű felé.

-          Liam vagyok, ő pedig Niall. –szóval a szőke hajú mosolyogós srác legjobb barátnőm szerelme. Nevetve mutatkozok én is be, valahogy minden félelem elszállt a társaságukban, aminek nagyon örülök. Alkatuk hiába nem az izmosságot sugározzák magukból, mégis nyugalmat, és biztonságot érzek mellettük.

-          Naomi McCormick. –Lou még csak most ér az asztalhoz, meglátva engem először lefagy, majd sikítva ugrik a nyakamba. Többször megfogalmazódott már a fejemben, hogy olyan, mint egy tini lány.

-          Ti ismeritek egymást? –Harry értetlenkedve teszi fel kérdését, Lou átmászva rajtunk, Harry ölében foglal helyet.

-          Persze, ő a riporter lány. –a göndör hajú srác lefagyva tekint felém, az asztalt elbarikádozó személyek szépen lassan felszívódnak.

-          Sokat hallottam már rólad. –Lou átkarolja Harry nyakát, majd füléhez hajolva, bennfentes suttogásba kezd. –Bár nem gondoltam volna, hogy a srácok ilyen lányt rejtegetnek előlünk. –nem figyelve szövegére, újdonsült barátom felé fordulok.

-          Köszönöm szépen. –kezemmel megfogva Zayn karját, az összes hálámat belesűrítem egyetlen pillantásomba. Az a baj, hogy nem mozgok otthonosan az ilyen helyeken, így sajnos nem tudok az adott helyzetben reagálni.

-          Kimegyek rágyújtani, jössz velem? –bólintva egyet a hátsókijárat felé vesszük az utunkat, többen megállítják az énekest, de ő birtoklóan öleli derekamat és magabiztosan lépked mellettem.

-          Fogalmam sincs, hogy mindezt hogy bírjátok. –felsóhajtva dőlök neki a téglafalnak, karjaimat fázósan teszem keresztbe mellkasom előtt. Hülye döntés volt kabát nélkül kijönni, bár most szabadulni akartam attól a helytől. Agyam már most zsong az ott található zenétől, valahogy sohasem szerettem a szöveg nélküli gépzenét.

-          Fázol? –mosolyogva rázom meg nemlegesen fejemet, de a karomon megjelenő libabőrök máris megkérdőjelezik szavaimat. Fejcsóválva kapja le magáról sötétbarna bőrkabátját, majd átnyújtva nekem, cigijébe szív. –Igazából imádom a rajongóinkat, de vannak igazán elvetemültek is. Nem tudok hozzászokni ahhoz például, ha valaki meglát, elkezd sikítani, aztán elájul, ha beszélni kezdek. –fehér pólója teljesen rásimul felsőtestére, fekete nadrágja pedig erős kontrasztban áll sötét szemeivel. Ez a srác úgy tökéletes, ahogy van.

-          Mondjuk a lányok feje néha megérne egy misét. Az a gyűlölködő pillantás, ahogy most is engem bámultak, felbecsülhetetlen, bár kissé félelmetes.

-          Ilyen téren ne félj tőlük, ártatlanok.

-          Azért a hajamat féltem. –nevetve simítok végig az említett felületen, mondjuk a fele inkább a kabát alatt található.

-          Tényleg, hogy-hogy itt? –közelebb lépve hozzám a füstöt felfelé fújja. –Miattam jöttél?

-          Tagadhatnék, de felesleges lenne. Láthatod, hogy nem mozgok jól ezen a terepen, ami annyit takar, nem járok klubokba. Valamint egyedül jöttem, szóval értelme nem lenne, ha nemet mondanék. –hajammal babrálva pillantok rá, nem érzem magam zavarban, hiszen nem konkrétan miatta jöttem, szóval semmi hátsószándék nincs a srác felé. –Meg akartam köszönni a mai fuvart, szóval meghívlak majd egy italra. –mosolyogva figyelem arcát, hihetetlen, hogy ahhoz képest, hogy mindössze húsz éves, markáns vonásainak köszönhetően sokkal többnek néz ki.

-          Elfogadom a meghívást, de ha van kedved, utána le is léphetünk. –bólintva egyet sürgetően bámulom, de olyan, mintha egyre lassabban szívná a mérgező csikket.

-          Mióta dohányzol?

-          Körülbelül öt éve, tizenöt voltam, amikor elkezdtem. –vállrántással bizonyítja be, igazából nem tudja pontosan. –Rossz szokás, a rajongók sem szeretik, de megnyugtat.

-          Miért, most ideges vagy? –közelebb lépve hozzá, szemébe nézek. Nem helyes, amit csinálok, de most valahogy ez esik jól.

-          Csak voltam, még meg nem jelentél.

-          De miért? –érdeklődve nézem arcát. A gondolatok hatására kissé eltorzul, de észbe kapva, rendezi vonásait. –Gond van?

-          Ne beszéljünk ma a problémákról, ha még holnap is érdekel, szívesen elmesélem. –karját átdobva vállamon, együtt lépkedünk az ajtóig, majd kinyitva azt, előre enged. Udvarias, kedves, tisztességes, és ráadásul jól is néz ki. Mi kell még neked, Nao? Fejemben a kis hangok megszólalnak, igazuk van, de ezt nem láthatom be. Boldog párkapcsolatban él már fél éve, szóval maximum csak látta, hogy kissé elveszett vagyok a környéken, vagy éppen szimpatikus volt neki az, hogy nem jártam örömtáncot azért, mert velük tölthettem pár órát. Zayn automatikusan az asztal felé veszi az irányt, ám én a pulthoz lépve, kérek öt tömény piát, még Liamnek csak egy koktélt rendelek. Láttam, hogy a srácok előtt már szépen felsorakoztak a feles poharak, de a rövid hajú csak valami lazább italt fogyaszt. –Hol voltál?

-          Rendeltem italt. –rámosolyogva várom, hogy a pincér mindet kihozza, leülve mellé lábunk egészen összesimul. Liam már ellenkezni akar, ám amikor meglátja, hogy az általa fogyasztott koktéllal találja szembe magát még mindenki előtt a jótékony abszint landol, megnyugszik.

-          Honnan tudtad?

-          Mégis mit? –Payne felé fordulva, nem értem igazából a kérdését.

-          Azt, hogy nem ihatok alkoholt, mert csak egy vesém van. –a döbbenet az arcomon másodpercek alatt fut át, itt esik le neki fogalmam sem volt.

-          Igazából nem tudtam, csak láttam, hogy mit iszol. Azért kértem ezt. –tisztában vagyok azzal, hogy milyen egy betegséggel élni, bár az okokat nem tudom, hogy miért kellett így felnőnie. Azért tiszteletre méltó, hogy nem iszik úgy, mint a gödény, pedig a sztárléttel ez is összefügg. Sportos életet élve nekem is megadatott egy évek óta tartó vállfájdalom, bár próbálom kizárni elmémből a keserves napokat. Felemelve poharamat, koccintok a srácokkal. –Örülök, hogy megismerhettelek titeket. –és sajnálom, ha olyan dolog fog kiszivárogni, amit csak velem oszt meg valamelyikőtök  Természetesen mondatom második részét nem mondom ki hangosan, az biztos, hogy páros lábbal rúgnának ki erről a helyről.

-          Én is örülök Nao. –Harry csábos tekintetét bevetve koccint velem, Zayn mellettem idegesen fészkelődik.

-          Idd meg, és menjünk. –fülembe suttogva csak én hallhatom mondatát, bólintva egyet gyorsan lecsapom a tömény alkoholt. Torkomat jólesően marja, érzem, ahogy szétáradva testemben szépen lassan lezsibbad mindenem. Hatalmas vigyor ül számra, majd táskámat újra kezembe véve, felpattanok. –Mi most lelépünk, holnap találkozunk. Vigyázzatok azért magatokra, Harrynek pedig ne adjatok sok piát, mert ki fog dőlni. –Lou felém hajolva apró puszit nyom ajkaimra, meglepődve konstatálom ezt a kontaktust. –Keressük egymást kislány. –felém kacsintva telefont formál kezéből, kacagva tér vissza az éppen diskuráló társasághoz.

-          Ez mégis mi volt? –kilépve a hűvös levegőre, Zayn nevetése csendül fel mögöttem.

-          Ez még nem gáz. De mikor velünk játssza el mindezt, az már kicsit érdekesebben fest. Van barátnője, és szereti is. Ez csupán Louis. –azért az nyugtató, hogy „ő csupán Louis”. Nem ismerem a srácokat, de kicsit furán jött ki ez a megmozdulása. –Hozzád, vagy hozzám? –kisfiús arckifejezéssel teszi fel ezt a kérdést, mire tátott szájjal fordulok felé.

-          Most ezt komolyan gondolod? Miért kell minden srácnak ennyire parasztnak lennie? Jó, ha két napja ismerjük egymást. –bosszankodva indulok el az ellenkező irányba, immáron már saját dzsekimben.

-          Hé! –elkapva karomat magához ránt, cipőmnek hála körülbelül öt centi a magasságkülönbség közöttünk. –Csak beszélgetni akarok veled, de kint ahhoz hideg van. Ha elmennénk egy éjjel-nappali kávézóba, nem lenne nyugtunk a rajongóktól és nem akarom, hogy a második alkalommal kiborulj. –pironkodva hajtom le a fejemet, teljesen elszégyellem magam előbbi kirohanásom miatt.

-          Ez esetben nekem teljesen mindegy.

-          Tudsz sétálni abban az izében? –nevetve torpanok meg, lekapva lábamról a szandált, kényelmesebb tempóban lépdelek mellette. Kezei hirtelen megfogják kezemet, ujjainkat összekulcsolva, gyalog tesszük meg az utat lakása felé. Hogy honnan tudom mindezt? Pont az ellenkező irányba indultunk el, pedig úgy érzem, az enyém közelebb lett volna a klubhoz, de ez már lényegtelen. Figyelve szép vonásait, értetlenül sétálok mellette. Homloka ráncba szalad, ajkait vékony vonallá préseli. Valamiért ideges, csak az okokat nem tudom egyelőre megfejteni.