2. fejezet

Kedves Olvasók!

Ezzel a fejezettel szeretnék bemutatkozni Nektek. Én vagyok Dóra mellett a másik történet író, fogadjátok sok szeretettel tőlem ezt a részt!:) A véleményetekre kíváncsiak vagyunk, szóval a klikkek és a kritikák segítségével megmutathatjátok, érdekel-e Titeket a továbbiakban a folytatás. Jó olvasást!

Naomi

(Naomi)

One Direction- One way or Another

Átgondolva a helyzetet, egyáltalán nem volt vészes egy éve a költözés, de naiv fejjel azt éreztem, ártanak nekem szüleim. Gyorstalpalón elvégezve egy újságírói szakot, első munkám helyszíne felé rohanok. Belépve az interjúszobába, szívem eszeveszett tempót vesz fel. Soha nem tartottam attól, mi lesz, ha egy híres csapattal összefutok, de most kicsit félek, hogy a srácok hogy fognak hozzám, mint kezdő riporterhez viszonyulni. Már a helyükön ülnek, vigyorogva szívatják egymást a megszokott módon. Fogalmam sem volt a csapattagok nevéről, egyedül Niallt ismertem, legjobb barátnőmnek köszönhetően, aki végigbeszélte napjainkat a szőke hercegéről. Apró mosollyal arcomon lépek közelebb hozzájuk, az emlékek hatására szívem összeszorul. Túl kell tennem magam a sors megpróbáltatásain, hiszen még nagyobb pofonok fognak érni az élet során, mint egy költözés. A mai világban már nem nagy feladat a kapcsolattartás, az internet által sok dolgot könnyen megoldhatunk. Feleszmélve gondolatmenetemből észreveszem ellenséges méregetésüket.

-          Sziasztok. –kissé komor arccal biccentenek, homlokuk ráncba szalad. Érdekes lenne, ha megtudnák hogyan is álltam hozzájuk eddig a pillanatig. Valahogy soha nem voltam képes meghallgatni zenéjüket, pedig barátnőm próbálta olykor rám erőltetni a szólókat, videókat. –Naomi McCormick vagyok.

-          Mióta vagy riporter? –nevetve ülök le Louis és Zayn elé, sajtós igazolványomat elővéve, átnyújtom nekik. Igazából nem adhatnám ki kezemből, de látom rajtuk az enyhe félelmet, hiszen a biztonsági őrük nem jelent meg most velük. Sajnálom őket, hiszen fiatal koruk ellenére rengeteg megpróbáltatáson kellett már átesniük, de ők hősiesen tartják magukat, és mosolyognak az arcukba dugott kameráknak. Elhúzva számat rájövök, válaszomat várják.

-          Pár hónapja vagyok a szakmában, de az újságunknál dolgozó rajongók miatt én kaptam azt a megtisztelő feladatot, hogy interjút készítsek két ekkora sztárral. –elővéve laptopomat és diktafonomat, érdeklődve tekintek a srácok felé, akik már minden oldalról végignézték igazolványomat, mindössze az eredetiség vizsgálata miatt. Vicces jelenetet élek meg ez által, a külsőm alapján nem nézek ki elvileg sem sorozatgyilkosnak, sem hajtépő rajongónak. –Nem gondoltam volna, hogy ennyire bizalmatlanok vagytok.

-          Nem nézel ki újságírónak egyébként. –Louis nevetve adja vissza, majd felvéve a videók által megszokott kifejezését, érdeklődve figyel. Hatalmas kék szemei egy pillanatra elvarázsolnak, jobban megfigyelve, férfias vonásaikat kiemeli az apró borosta, ami arcukon található. Zayn markáns arcélének, és barna szemeinek köszönhetően sok őrült rajongóra tett szert, bár ahogy elnézem, egyáltalán nem zavarja.

-          Igazából a főnököm ki fog nyírni, de nem akarok kitérni a magánéletetekre. A többi újság már megtette, a képek pedig bizonyítják, hogy boldogok vagytok a párotokkal. Szóval, kezdjünk is bele, nem akarom rabolni az időtöket. –csodálkozva tekintenek rám, valószínűleg nem értenek semmit a viselkedésemből. Nem szerettem, ha valaki egy ember életében vájkált. Megértem a mai fiatalokat, mindenki arra kíváncsi, hogy a One Direction tagjai közül kinek nincs még párkapcsolata, sokan esélyt látnak, bizakodnak a közös jövőképben, teljesen feleslegesen.

-          Hány éves vagy? –kék szemeivel többször méri végig arcomat, mosolyogva veszi fel a szemkontaktust. Tekintete pajkosságot sugall számomra, ilyenkor fogja fel az ember, mennyit is ér a boldogság. A felhőtlen vidámság, őrültség, és olykor mennyit is számít egy őszinte mosoly, amivel most Louis meg is ajándékoz.

-          Nem rám kíváncsiak az olvasók. –apró mosolyt megeresztve, bekapcsolom laptopomat, majd a jegyzetbe belépve, gondolkozom első kérdésemen. Nem voltam még hasonló helyzetben, így nem tudom, mi lehetne az első, érdemleges kérdésem, amivel nem mászok bele semmi olyanba, ami nem rám tartozik. Szemöldököm ráncba szalad, de időt sem hagynak az agyalásra, tovább erősködve érdeklődnek utánam.

-          De mi tudni akarjuk.

-          Nem a korod számít, hanem hogy mennyinek érzed magad. –mosolyogva próbálok kitérni a válaszadás alól, ideje lenne végre ráfeküdni az interjú témájára.

-          De mi a pontos számot akarjuk hallani.

-          19. –mindössze egy év telt el költözésünk óta, mégis gyökeresen megváltoztatta életemet. Halk sóhaj hagyja el számat, hangulatom másodpercek alatt változik meg. Hiányzik a barátnőm, itt nem tettem olyan ismeretségre szert, mint Magyarországon. Ott tudtam, hogy ha szükségem lenne valakire, egy telefonhívás és máris megjelenik az illető. Most viszont távol vagyok családomtól is, anyával is csak ritka pillanatokban értekezünk, akkor is a hétköznapi témákat súroljuk felszínesen.

-          Három féle rajongó létezik. Aki sikítozik, aki beszélni szeretne velünk, és aki egyáltalán nem beszél. –Zayn oktató jelleggel beszél, értetlen tekintetemen jót nevetnek. –Te melyik csoportba tartozol?

-          Nem vagyok a rajongótok, azért küldtek engem. Valamint hamarosan a munkanélküliek táborát fogom erősíteni, ha nem kezdjük el minél hamarabb az interjút. –hajamba túrva várom az ihletet, ami nem könnyen érkezik. Nekem kéne uralni egy ilyen beszélgetést, viszont aktivitásuknak köszönhetően, egyáltalán nem jön össze tervem, miszerint maximum fél óra alatt elég információt gyűjtök egy elfogadható cikk megírásához.

-          Te nem szeretsz minket? –Lou szívéhez kap, döbbent tekintettel közelebb hajol.

-          Ne értsetek félre, nincs semmi bajom veletek. A számaitokat is meghallgatom, csupán nem mennék el a koncertetekre, és nem venném meg a lemezeteket. –váll rántva kezdek el gépelni, diktafonomat bekapcsolva, divatszemüvegemet lerakom az asztalra. –Nos. Azt már ország világ tudja, hogy Niallnek mi a kedvenc étele. Valami kulisszatitkot meg tudnátok velem osztani? Fóbia, tisztaságmánia, ruha, bármi, ami publikum elé tárható, és nem cikkezik róla minden második újság. –be akartam robbanni ebbe a világba, meg akartam értetni az emberekkel, hogy a sztároknak is vannak érzéseik. A fényűzésnek és csillogásnak is megvannak a hátulütői, de ezt senki sem látja. Rengeteg lecsúszott híresség van már világszerte, a srácoknak annyi szerencséjük van, hogy mindent megoszthatnak egymással, így a depresszió ismerős tüneteit még hírből sem ismerik.

-          Szeretem a csíkokat, mert ha tehetném, zebra lennék! –Lou készségesen felkiált, Zayn mellette röhögő görcsöt kap. Hallottam már pár dolgot róla, az apróságokból is hatalmas poénokat tud gyártani, ami most is kiütközött megnyilvánulásán. Nevetve figyelek rájuk, diktafonomra hagyatkozva nem kötöm le magamat az írással.

-          Félek a víztől, de a vicc az, hogy eddig mindig vagy tengerparton, vagy medencében forgattunk. –kicsit elszégyelli magát, de teljesen megértem. Ha van egy rossz emléke ezzel kapcsolatban, soha nem fogja szeretni. Én személy szerint így vagyok a galambokkal. Jámbor, kedves állatok, de mikor egy nekem repült félelmemet nem tudtam tovább elrejteni a külvilág elől.

-          Egyszer belelöktem Zaynt a vízbe. Majd mikor rájöttem, hogy nem tud úszni, mind a négyen utána ugrottunk, hogy megmentsük. –kacagva mesélik az emlékeiket, valahogy mikor leültem hozzájuk, nem sejtettem volna, hogy ennyire meg tudnak nyílni. Közvetlenek, fiatalok, és boldogok az együtt eltöltött percek miatt.

-          De még szerencse, hogy sikerrel jártatok. –a srácok lepacsiznak, majd várják következő kérdésemet. –Nos, rengeteg rajongói szóbeszéd van arról, hogy meztelenül alszotok. Igaz ez?

-          Első kérdés. Honnan tudják? –Zayn mesterien belőtt hajába túr, majd folytatja gondolatmenetét. –Egyébként igen, általában nem viselünk semmit. –váll rántva néz Louisra, aki egy sunyi mosolyt megeresztve maga felé fordítja gépemet. Hihetetlen, hiszen tekintve a korra, ő a legidősebb, mégis szerintem a leggyerekesebb is ez által. Érdeklődve szemlélem tettét, de már következő kérdésemet fogalmazom meg.

-          Mi a jó, és a rossz oldala annak, hogy ennyire híresek vagytok?

-          Beutazhatjuk a világot, és elég sok mindent megtehetünk. Viszont negatívum, hogy nem jut elég idő a családunkra, néha csak internet segítségével tudjuk tartani a kapcsolatot. Hónapokon keresztül nem látjuk őket, az időnkbe pedig koncert előtt csak egy üzenet fér bele. –Louis arca elkomorul a válaszadás közben, így jobbnak látom terelni a témát. Végiggondolva a dolgot, lehet, csupán a külvilágnak mutatják a magabiztosságot, belülről viszont ők is csak megtört gyerekek, akiknek nehéz elviselni a hírnév súlyát.

-          Mi volt a legdurvább dolog, ami a két év alatt veletek történt?

-          Rajongókkal kapcsolatban? –a félig pakisztáni srác kérdésére bólintva, várom válaszukat. Igazából nagyon is érdekel, hogy mennyire kezelik ezt az egészet jól. –Nos. Talán, ami a legdurvább, bár inkább legelképesztőbb volt, az-az az emlékképem, amikor a lányaink felrántották a felsőjüket, és zavarba jövetel nélkül mutatták meg melleiket. –Louis elmosolyodik, majd szólásra nyitja száját.

-          Nem tudom, hallottad-e a répás kijelentésemet. –értetlen tekintettel nézek rá, megforgatva szemeit, pötyögni kezd a gépen. Érdeklődve tekintek felé, fogalmam sincs, mit tervez laptopommal. –„Szeretem azokat a lányokat, akik répát esznek.” –nevetve figyelem a videót, amit a világháló segítségével mutat nekem. –Igazából ez az egész egy hülyeségnek indult, mégis mindenki komolyan vette.

-          Emlékszel, mikor sétáltunk a vörös szőnyegen, és átnyújtottak neked egy zacskó répát? –Lou nevetése belengi a szobát, úgy érzem, még ha minimálisan is, de bizalmukba fogadtak.

-          Nem akartam tudomást venni róla, szemem sarkából láttam, de sétáltam tovább.

-          Viszont Liam odalépett, és elvette. –hasukat fogva röhögnek, valószínűleg maguk elé képzelték az akkoriban látott jelenetet. Viccesek az emberek, az apró poénokból is képesek teljesen komolyan felépítkezni. Már elképzelik a répaföldjüket, amit a híres énekessel művelnek, miközben egymás kezét fogva ugrálnak át a virágokkal ellátott mezőn. Gyomrom felfordul, vizuális típusjellememnek köszönhetően elborzadok az esetleges szituációkon.

-          Liamnek valóban kanálfóbiája van? –csodálkozva teszem fel kérdésemet, ami a cikkembe nagy valószínűséggel nem fog bekerülni, ugyanis nem az említett személytől érdeklődöm ez ügyben.

-          Igen, a müzlit úgy eszi, hogy egy tányérba a tej, a másikba a gabonapehely, így nem kell érintkeznie kanalakkal. –fogalmam sincs, hogy miért kell félni egy kanáltól, bár ezt a híres énekes biztos meg tudná nekem most válaszolni.

-          Köszönöm szépen a türelmeteket, valamint, hogy készségesen együttműködtetek velem. –mosolyogva kapcsolom ki a diktafont, majd laptopomat egy egyszerű mozdulattal lezárva, induláshoz készülök.

-          Mi köszönjük, hogy nem rohantál le minket, valamint a magánéletünkről nem kérdeztél. Kicsit unalmas már mindig ugyanarra válaszolni. –Zayn megforgatja szemeit, majd felvéve a szemkontaktust, elmosolyodik. Zavartan túrok hajamba, az asztalra nézve látom, szemüvegem nincs a helyén. A kék szemű srác felé pillantva, nevetve konstatálom, hogy a divat ilyen téren őt is utolérte. Kisfiús arcának hatalmas kontrasztot ad, kék szemei megvillannak a lencse mögött. Boldog mosollyal arcán túr bele kócos hajába, lesütve pillantását beszélni kezd.

-          Nekem adod? –bólintva egyet hálás tekintetében nézek, miközben táskámat vállamra véve az ajtó felé indulok. Zayn kérdését hangosan teszi fel, ezzel is megállítva cselekedetemben. Nem vágyom most semmire, csak egy forrócsokoládéra, és a puha párnámra. Kicsit elfáradtam, pedig semmi érdemlegeset nem csináltam. Kedves mosollyal arcomon fordulok vissza, fejrázásomat meglátva viszont csalódottan bólintanak.

-          Legközelebb is te leszel a riporter?

-          Nem lehetne, hogy minden újságnál veled beszéljünk? –nevetve hallom meg Lou mondatát, az a gond az emberekkel, hogy az előítélet hibájába esnek, akárcsak én. De annyi nyugtat az egészben, hogy ők sem álltak másképp hozzám, de úgy érzem most mindenki kellemeset csalódott a másik félben. Elítéljük azt a személyt, aki nem szimpatikus számunkra, pedig nem tudjuk miken ment keresztül élete során. Lekövérezünk valakit, holott lehet súlyos betegségben szenved, egy fiú banda tagjait pedig melegeknek könyvelünk el, viszont csak a féltékenység beszél belőlünk. Hiszen nekik megadatott az, ami sok ember számára soha nem fog. Hírnév, pénz, csillogás, és ami a legfontosabb, szeretet és család. Barátokra tettek szert, együtt át tudják vészelni az ínséges napokat, heteket, hónapokat, egymásra bármikor számíthatnak és nem várnak el semmit, csupán kölcsönös bizalmat.

-          Sajnos csak egy helyen dolgozhatok, az pedig a „Teen Vogue” magazin.

-          Ezt sajnálattal halljuk. Viszont! Ha már nem szereted a zenénket, gyere el egy koncertünkre. Látni szeretném az arcodat, mikor rájössz, mindaz, amit csinálunk, jó. Május 8-án pont itt, Londonban lépünk fel. –mintha egy kis reményt látnék megcsillanni barna szemeiben, fogalmam sincs, mit tegyek. Mondjak igent, és vessem magam a rajongók közé? Még felvételen sem voltam képes meghallgatni, ha tévében adtak le egy klipet tőlük, rendszerint kikapcsoltam a készüléket. Nem vagyok kíváncsi ilyen téren rájuk, de nem akarom őket ennyire megbántani, hiszen elfogadtak és kedvesek voltak velem. Nem nehezítették meg a dolgomat. –Az még majdnem két hónap. Na? –igenlő válaszom után kinyitom az ajtót, majd intve nekik, elhagyom a helységet. Igazából nagyon jól éreztem magam társaságukban, közvetlenek, viccesek, és emberiek voltak. Nem azok a tipikus „elszállok magamtól, mert ilyen híres vagyok” fiatalok. Tudják az élet rendjét, és tisztán látják a világot.

Belépve lakásomba, cipőmet lerúgom a sarokba, majd a kanapéhoz sétálva fáradtan rogyok le rá. Be kell most már szereznem egy autót, ez így nem lesz állapot. Be a munkahelyre, el az interjú helyére, vissza az irodába, majd onnan még haza. Tele van ingázással a napom, bár a fizetésemből félretett összegből hamarosan összejön egy autó ára. Nem élek nagy lábon, ami megtetszik, megveszem, viszont nem szórom két marékkal a pénzt. Bosszankodva kapcsolom be vadonatúj laptopomat, majd a diktafon elindítása segítségével egy tűrhető cikket hozok össze. Első munkának nem is rossz, bár soha nem voltam megelégedve az írásaimmal. Szüleim és barátnőm rendszeresen torkollt le elégedetlenségem miatt, hiszen ők támogattak, de én csak a hibáimat láttam. Két féle ember létezik, aki azzal van elfoglalva, hogy a másikban milyen negatívumokat talál, és van, aki magával szemben helyezi magasra a mércét.
Magyarországon születtem, de tekintve arra, hogy édesapám törzsgyökeres angol, csak pár évig éltünk a magyarság között. Legjobb barátnőm Európában él, de az internet segítségével rendszeresen tartjuk a kapcsolatot. Kicsit megértettem a srácok mondatát, miszerint hiányoznak nekik a családtagok és a barátok is egyaránt, hiszen én is ezzel a problémával küzdök. Hihetetlenül egyedül érzem magam, a Teen Vogue magazin pedig minden plusz energiámat lefoglalja. Muszáj megmutatni a főnökségnek, hogy igenis alkalmas vagyok arra, hogy ott dolgozhassak. A pénz kell, különben nem tudnám fizetni albérletemet.
Belépve az internet világába, rögtön skype-ot kapcsolok, majd várom magyar barátnőm arcát a gép monitorján.

-          Halihó! Hogy vagy? Régen beszéltünk! –Dora mosolyogva integet, majd kérdéseit feltéve, válaszra vár.

-          Mi számít régnek? Több mint másfél hónapja nem kerestük egymást. –elszomorít a tény, hogy barátságunk veszélybe került. Sokszor számíthattam rá, rengeteg lelki problémán átsegített, akkori barátaim közül egyedül ő maradt mellettem a nehéz időkben. Igazából még magamnak sem mertem bevallani, de rettegek attól, hogy az idő megteszi hatását és a sors kegyes fintora segítségével barátságunk örökre megszakad. –Fáradt vagyok, egyébként ma megvolt az első interjúm, de ne kérdezd, nem akarok róla beszélni. –megforgatva szemeimet tudatom vele, hogy a kíváncsiságának most az egyszer ne engedjen szabad utat. –Veled mi újság?

-          A suli kegyetlen, valamint albérletet a mai napig nem találtam, szóval még mindig anyáékkal vagyok. –három hónappal ezelőtt meglátogattam barátnőmet, első sorban egy jó lakás keresése miatt. Úgy nyugodt a lelkem, ha látom, milyen terepre akar beköltözni, de általában vagy neki, vagy nekem nem tetszett az adott lakás. Sokszor kaptunk össze apró dolgokon, hiszen az anyagiak határát súroló lakások már nem fértek volna bele a keretbe, viszont az olcsóbb kiadással rendelkezők elég rossz környéken voltak. Igaz, itt Londonban is vannak veszélyes helyek, de én személy szerint inkább rászántam azt az összeget, mintsem a gettóban éljek. Telefonom csörgése szakítja félbe gondolatmenetemet, valamint ennek köszönhetően a válaszadásban is akadályozva vagyok. Gyors motyogás után a konyhapult felé rohanok.

-          Igen, tessék? Itt Naomi McCormick. –a kijelző ismeretlen számsort mutat, fogalmam sincs ki zavar este tizenegykor, de a másik fél hangját meghallva, minden leesik. Az interjún megismert srác, rekedtes hangon mutatkozik be.

-          Szia, Zayn Malik vagyok. –szívem egy pillanatra megáll, csak azért, hogy gyorsabb tempót felvéve szétszakítsa mellkasomat. –Ne haragudj, hogy ilyen későn hívtalak, de mostanra sikerült kinyomozni a számodat. –megtámaszkodva a pultba, nem tudom feldolgozni a tényt, hogy Zayn képes volt utána járni telefonszámomnak. Sejtelmem sem volt, hogy ennyire megkedvelt, bár ez csak pozitívum most az én helyzetemben. Szimpatikus srác, hatalmas barna szemekkel, ami már egy plusz pont.

-          Semmi gond, valami probléma van? –reménykedve a nemleges válaszban visszasétálok gépem elé, ahol Do már megfeszülve várja a történetet, hiszen ő is tudja, hány óra van itt pontosan. Kíváncsisága mindig is határtalan volt, néha nem tudta kordában tartani száját és olyan dolgokra is rákérdezett, amire az adott szituációban nem kellett volna.

-          Nem, dehogy. Csak szimpatikus voltál, és gondoltam örülnél egy újabb barátnak. –hangja ellágyul a mondat második felénél, lefagyva tekintek a web kamerába.

-          Aranyos, hogy gondoltál erre. Viszont nagyon elfáradtam ma, ha nem lenne gond, folytathatnánk mindezt holnap?

-          Reggeli mellett? –„nem Nao, nem randira hív. Eszedbe se jusson ez a lehetőség, komoly kapcsolatban él, és attól, hogy hihetetlen szexi, még esélyed sincs nála.” Hangosat sóhajtva adom tudtára, fogalmam sincs, mi lenne a helyes válasz erre a kérdésre. A Teen Vogue-ból kiindulva tudom, minden fotós a nyomában van. Nem lenne célszerű, ha leközölnének egy cikket, miszerint Malik megcsalja híres énekes barátnőjét. Sajnos az emberek pletykaéhesek, így a kamu sztorikat is készségesen elolvassák, majd vádaskodnak, holott az alap történetet senki nem ismeri az adott két emberen kívül. –Rendben, ezt megbeszéltük. Akkor a Belvedere utcán lévő Starbucksban találkozunk. Reggel 9?

-          Nekem megfelel. Aludj jól. –nevét direkt nem mondom ki, nem szeretném, hogy barátnőm megtudja, kivel is fogok reggelizni holnap. Tinédzser kora óta rajong a bandáért, amivel nem egy napomat tette tönkre. Az iskolai évek alatt csupán miatta volt kedvem bejárni az órákra, a beszélgetések, levelezések hatására hamar elteltek a napok, majd már csak arra eszméltünk fel, hogy egy év van hátra. Észbe kapva bontom a vonalat, a videó üzenetre összpontosítva, elnyomok egy ásítást. Fárasztó napom volt, de még nincs kedvem elbúcsúzni tőle.

-          Úristen, a mai napig nem tudom felfogni, hogy miképp tudsz ennyire hadarni. Hiába tudok angolul, egyszerűen nem értem a szavaidat. –lesokkolva figyel kamerán keresztül, nevetve hunyom le egy pillanatra szemeimet. Rendszerint kiakadt angol órákon, mikor meghallotta akcentusomat. Igaz, a némettel ő boldogult jobban, de ilyenkor nyugtatott, hogy az angol a világnyelv, az már előny, ha tudok beszélni. Magyar nyelvtudásomhoz hamar hozzászokott, ezért lepődött meg általában azon, ha apával beszéltem.

-          Mert nem vagy képes felfogni, hogy félig brit vagyok.

-          Mázlista. –a jelzőt, amit rám használt, nem mondanám túl korrektnek. Soha nem éreztem magam ilyennek, valami hibát mindig találtam az életemben, valahogy nem voltam elégedett sem magammal, sem a környezetemben élő barátokkal, akik rendszerint cserbenhagytak.

-          Megyek, lefekszem, elfáradtam ma. Barátok? –amikor időnk engedte, az apró csevejeket mindig így zártuk, ezzel is nyugtatva a másikat, egyszer együtt fogunk élni.

-          Örökké. –mondatát meghallva, mosolyogva zárom le laptopomat, majd ágyamig elvánszorogva, behuppanok a puha párnák közé.

1. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam az első fejezetet, de előtte szeretnénk megköszönni nektek a több, mint 500 oldalmegtekintést, a kattintásokat, és nem utolsósorban, köszönjük a 3 rendszeres olvasót is! :)
Az első fejezetben Dórával ismerkedhettek meg, pénteken pedig Naomi is felteszi a hozzá tartozó bemutatkozó részt! :)
Jó olvasást! :)

(Dóra)

Az élet nem túl szép, főleg, ha nincs a közeledben az a személy, akivel legszívesebben minden percét meg szeretnéd osztani. Nekem ez a személy a barátnőm Nao, akit már régen láttam. Egy éve csak az internet segítségével kommunikálunk, ami nem valami szerencsés, de elmondhatom, hogy még így is sikerült megőriznünk az a köteléket, amit a Magyarországi tartózkodása alatt alakítottunk ki.

Nekem nem sok lehetőségem van kiszakadni a magyar valóságból, ugyanis olyan családba születtem, ahol mindenkinek meg kell felelnem, és nem elég az, ha csak azt csinálom, amit én szeretnék, és ahogy én szeretném. Pedig mennyivel könnyebb lenne az életem. Utaznék, és ha úgy alakulna külföldön is szerencsét próbálhatnék, és ha minden jól menne, mondjuk Naohoz is költözhetnék Londonba. Sokszor felhozta már nekem ezt a témát, de mindig terelek, mert nem akarom neki elmondani, hogy anya unszolására maradok még a magyarországi fővárosban, és azért tanulok még mindig itt. Ha ezt barátnőm megtudná biztos, hogy abban a percben felülne egy repülőre, és amint ideérne, egy akkora pofon gazdájává tenne, hogy a fal adná a másikat.

A pofon gondolatára valóban egy kéz ütközik neki az arcomnak az egyik csoporttársamnak köszönhetően, aki ahelyett, hogy kivette volna a fülemből a telefonom fülhallgatóját, inkább ezt a formáját választotta, hogy tájékoztasson, vége az előadásnak. Általában, ha nagyon unalmas az óra csak fülessel a fülemben ülök és gépelem, amit a tanár kivetít a táblára, és ez az anyagismereti óra is azok közé az órák közé tartozott, amiken rendszerint halálra szoktam unni magam.

-          Dóra örülnék neki, ha sietnél, mert nem fogunk odaérni a terembe, és nem akarok a tanár szájába ülni, ahogy te sem. Csipkedd magad! – Timo egy tipikus meleg srác volt, de egyszerűen nem érdekelte, hogy mit gondolnak róla a többiek. Szerettem vele beszélgetni, mert bármilyen rossz kedvem volt, ő egy szempillantás alatt tudott ezen változtatni.

-          Sietnék, ha segítenél. – a táskám pont az óra végén gondolta úgy, hogy kiborul, így egy csomó rajzomat kellett a padlóról felszedni.

-          Miért nem küldöd el a kint élő barátnődnek a rajzokat? Lehet, hogy ő el tudná juttatni a fiúkhoz. Mégis csak közelebb él hozzájuk, mint te. – néhány, a One Direction-t ábrázoló képet lobogtatott a levegőbe, majd mintha meg sem hallottam volna, kikaptam őket a kezéből és begyűrtem a papírokat a táskámba.

-          Mert nem akarom kihasználni őt bármennyire is imádom a bandát, és nem hanyagolhatnánk a Naomis témát. Tudod, hogy mennyire hiányzik, és azt is tudod, hogy mostanában nem volt időnk normálisan beszélni. – duzzogva fogtam meg a laptopom táskáját, és puffogva hagytam ott barátomat, aki sohasem értette a hangulatingadozásaimat.

Igazából imádtam a One Direction-t, de bármennyire hihetetlen a fiúk is a barátnőmet juttatják az eszembe, hiszen mikor még itt Magyarországon egy suliba jártunk, nem telt el olyan nap, hogy ne pofáztam volna róluk több órán keresztül, amire Naotól szokás szerint az volt a válasz, hogy a végén a fülessel a fülében, csak bólogatott mintha hallaná, és komolyan érdekelné, hogy mit beszélek neki. A személyes kedvencemről pedig neki megvolt a személyes véleménye, amit inkább mindig megtartott magának.

Szerencsére a hátul fent tartott helyünk még megvolt, így balhé nélkül rajzolgathattuk végig Timoval a rajzi kurzust. Végül is azt csináltuk, ami az óra anyaga csak nem azt rajzoltuk le, amit kellett volna. Bár soha nem volt még gond abból, hogy órán nem nagyon azt alkottuk, amit kellett volna, ugyanis a beadandóink, mindig időre készen voltak, és úgy voltak megcsinálva, ahogy az adott tanár szerette volna. Dupla óránk volt, így nyugodtan alkothattam, amíg a többiek egy stílusosan felöltöztetett próbababát rajzolgattak. Én a kedvencemet Niallt kezdtem el lerajzolni a füzetembe. Persze, amikor a tanár felém jött megfordítottam a füzetemet, ahol a próbababa alap vázát felrajzoltam, amikor pedig mellettem állt, akkor az alapvonalakat rajzoltam át. Az első óra végére pedig már azt hittem, hogy ki fog gyulladni a lap annyira sokat húzogattam egy adott ponton a ceruzámat. Viszont nem értettem, hogy a tanár, hogy olyan vak, hogy nem vette még észre hogy az istenért sem halad előre a rajzom.

-          Te köztünk vagy még, vagy elvesztél a rajzot képedben? – barátom úgy bökdösött meg a ceruzájával mintha egy holtest lennék.

-          Igen élek, és igen. Ha lenne elég időm tudod, hogy több órán keresztül is képes lennék bámulni a Niallről készült rajzokat. – válaszként én is a ceruzámmal hadonásztam előtte, de mivel elég hülyén nézhettem ki úgy, inkább kulturált módba váltottam, és folytattam tovább a rajzom elkészítését. Egy oldalra 4 féle arcbeállítást rajzoltam, és nem vagyok valami nagyon nagy egós ember, de elégedetten tekintettem a rajzomra, amit a két óra alatt sikerült összehoznom.

-          Ne vigyorogj már így, mert letörlöm a képedről a műmosolyt. Egyébként mik a terveid mára? – tudtam, hogy barátom ezt csak formalitásból kérdezi, ugyanis ha lenne tervem, ha nem az lenne, amit ő akar, így csak egy kis fejbiccentéssel reagáltam a kérdésére és vártam, hogy mit talált ki mára.

-          Nagyon jó, én is így gondoltam. A plázába kinéztem pár jó cuccot, és úgy gondoltam, hogy simán belefér a mai napba még egy kis shopping. – régebben nem nagyon szerettem vásárolni, de amióta a divat lett a tanulásom fő szempontja, kicsit máshogy nézek a vásárlásra.

Szerencsére sikerült meggyőznöm Timot, hogy mielőtt elrángat a város összes boltjába pakoljuk le a cuccunkat és csak utána tegyük mindezt. Meg persze muszáj voltam pihenni egy sort ugyanis, mindig megkapom, hogy nem lehet követni engem olyan tempót tudok diktálni a sétálásban, de a barátom ebben még rajtam is bőven túltesz, ami nagyon meglep. Körülbelül az előadás után olyan fél órával érkeztünk meg a plázába, ahol rengeteg ember lézengett és tekintve arra, hogy délután volt, ezen nem is lepődtem meg, viszont amikor az emberek egy boltban úgy lökdöstek, mint egy bábugolyót, akkor felment bennem a pumpa.

-          Megőrültél? Ráléptél a Prada cipőmre! – egy szőke hajú, feltöltött szájú csaj kezdett el pattogni nekem, én pedig már az első percben azt hittem, hogy meg fogom tépni.

-          Ha nem tűnt volna fel rajtam kívül még vagy tízen biztosan megtapostak, tekintve a tömegre. Szóval jobb lenne, ha nem szólnál be. – gyorsan fel tudnak idegesíteni az emberek, a kacsaszájú csajnak pedig most körülbelül másodpercek alatt sikerült megtennie mindezt.

-          Dóra, hallod ne húzd fel magad, mert szeretném még az egész plázát végigjárni, és ha puffogsz, akkor nem lehet veled vásárolni. – igazat adtam barátomnak, így már lenyugodva haladtunk tovább.

Vagy hússzor jártuk végig a boltot, a próbafülkébe pedig egyenesen be is költöztünk, ugyanis Timo elég sok cuccot cipelt be, és még nekem is jócskán választott ruhát, amit fel kellett próbálnom. Ironikusan értve a kedvencem egy ocsmány fazonú tunika volt, ami úgy állt rajtam, mint egy zsák, viszont az vigasztalt, hogy mindenkin úgy állt volna, ha bárki más is felvette volna. Fel sem akartam venni, de barátom ragaszkodott hozzá, hogy jót röhöghessen rajtam, így eleget tettem kérésének, és azért próbáltam csak fel. De azért volt olyan kedves és aranyos, hogy olyan ruhákat is válogatott nekem, amik még jól is álltak, így azokat kicsit nagyobb kedvvel próbáltam fel, nem mellesleg pedig három ajánlott ruha közül, kettőt meg is vettem, a harmadikat pedig csak azért nem vittem haza, mert nem volt jó a méret, és az az egy darab volt már csak belőle.

Nagyjából olyan három óra alatt mentünk végig azokon a boltokon, ahol ruhákat lehetett venni, majd a shoppingtúra végére önkéntesen beiktattam egy könyvesbolt körbejárást is. Régen ki nem állhattam olvasni, sőt ha már valami könyvet csak a kezembe kellett venni, már a hideg rázott. Na, jó ez alól a Twilight Saga könyvsorozat persze kivétel, mert azokat a könyveket nem kellett rám unszolni, hogy olvassam el őket. Viszont amióta Nao elment, és sok időt töltöttem egyedül, a könyvek világa tudott lekötni, így egyre többet forgattam a kezemben könyveket bármilyen formában.

-          Már megint valami gagyi vámpírokról szóló könyvet akarsz elolvasni? Ne, már Dóra, azok olyan unalmasak. Olvass inkább valami szakács könyvet. - Timo egy vastag zöld borítású könyvvel kezdett el hadonászni előttem pontosan olyan magasságban, hogy egy apró lendítéssel ki tudta volna verni a szemem. – Akkor legalább megtanulnál főzni, és nem menne el sok pénzed a gyorséttermi kajára, ha éppenséggel rád tör az éhség. – szükségesnek éreztem, hogy elválasszam Timot és a könyvet, ugyanis ha nem másban, akkor magában biztos tudott volna vele kárt okozni.

-          Persze, és ha éhes vagyok, majd az órán, vagy az utcán elkezdek főzni. Király ötlet, okoska. – kis dünnyögés és fejrázás után, inkább otthagytam a gasztronómia részleget, és a legújabb könyvek felé vettem az irányt azért, hogy hátha találok valami olyat, ami már a borító alapján megtetszik, és szívesen elolvasnám. Régen nem is lett volna időm olvasni, hiszen Naoval mindig úton voltunk. Ha nem egy buliba tartottunk éppen, vagy egy kocsmába, akkor az utcákat jártuk és céltalanul barangoltunk össze-vissza.

-          Ha már úgy döntöttél, hogy könyvmoly leszel, nem csinálhatnád ezt gyorsabban? – egy szúrós pillantással jutalmaztam barátomat, aki inkább kivonult az üzlet elé, majd az ott elhelyezett kanapéra leülve teljesen kényelembe helyezte magát. Vagy nagyon kiismert, vagy csak így volt kényelmes neki, de körülbelül húsz percig kellett rám várakozni, mert az összes újdonság hátoldalán elolvastam a rövid ismertetőt, végül pedig csak egy olyan akadt, ami meg is tetszett. Majd örömmel vettem tudomásul, hogy a könyvnek már folytatása is volt, így három olvasnivalóval gazdagodott az otthoni könyvtáram.

-          Végeztem. – önelégült mosollyal közelítettem barátom felé, aki csak gúnyosan vigyorgott, majd elkezdte magát összeszedni a kanapéról.

-          Már komolyan azt hittem, hogy beszippantottak. Hogy tudsz ilyeneket olvasni egyáltalán, nem is értelek. Na, mindegy amúgy el is felejtettem mondani, hogy este lesz egy kis buli, ilyen főiskolás parádé szerűség, szóval egy a lényeg, neked is ott kell lenned. – amint Timo hanglejtését meghallottam, biztosra vetem, hogy ő most ebben a szituációban nem megkér, hogy menjek el, hanem egyenesen rám parancsol, hogy ott kell lennem. De jelenleg inkább beültem volna egy forró kád vízbe az újonnan szerzett könyveimmel.

-          Hát nem is tudom, hogy mit szóljak. Nem hiszem, hogy ma nagyon bulizós hangulatban vagyok, szóval szerintem másokkal kéne menned. - Timo az egyik szemöldökét körülbelül az égig kapta fel majd vártam, hogy egy lelkis szöveget le fog nyomni, de nem ez lett a reakciója.

-          Este érted megyek. Puszi. - Timo az ellenkező irányba indult el, én pedig puffogva indultam el hazafelé.

Tudtam, hogy nem valami jó ötlet ez a buli, ugyanis holnap korán reggel lesz egy másfél órás előadásunk, de amit Timo a fejébe vesz, annak úgy kellett lennie.

Hazafelé gyalog mentem, ugyanis az idő tökéletes volt, így pedig már csak papírszatyrokkal kellett megküzdenem, és a benne rejlő nehéz súlyokkal. Nem is igazán a ruhák voltak nehezek, hanem a könyvek és a cipők, plusz az egész napos shopping eredménye. Mikor végre elértem a házunkhoz, újból valamiféle szomorúság tört rám, ugyanis barátnőm családjának a volt háza mellett sétáltam el, ahol most egy új család lakott, viszont velük sem nekem, sem a szüleimnek nem sikerült olyan kapcsolatot kialakítani, mint amilyen kapcsolatot Nao családjával ápoltunk. Hiányzott, hogy néha át tudjak hozzá menni, és mindenféle hülyeségről tudjunk beszélni, vagy éppen az, hogy amikor az egyikünknek valami baja volt, a másik mindig ott volt, hogy megvigasztalja, vagy segítsen megoldani a problémáját. Hiányzik, hogy reggelente együtt mentük a suliba, ha pedig nagyon belefeledkeztünk a mondandónkba többnyire még el is késtünk.

Gondolataimat egy autó dudálása szakította félbe, én pedig egy nagyot sikoltva az összes papírszatyrot a földre dobtam, viszont szerencsére egyik sem szakadt ki. Az autó anyához tartozott, aki nem tudott felhajtani a felhajtóra, mert szó szerint a járda közepén álltam, és bambultam.

-          Ne haragudj kincsem, hogy megijesztettelek, de már ki is szóltam neked, de figyelemre se méltattál. Van valami baj? - éppen a szatyrokat pakoltam össze, amikor anya is odalépett mellém, és segített összerendezni a cuccokat.

-          Nincs semmi gond, csak nagyon elgondolkoztam. Te beszéltél már az új szomszédokkal egy szót is? - kíváncsi voltam, hogy csak velem ennyire undokak-e, vagy alapjába véve nagyon tahók.

-          Még nem sokat társalogtam velük, de az a szőke hajú lány aranyosnak tűnik. - egy "te jól vagy összerakva" fejet vágtam, anya pedig védekezően maga elé kaptam a kezeit. - Ne haragudj. Nem tudtam, hogy ismered őket. Ennyire rémesek? - kicsit igenlően bólintottam, majd amikor beértünk a házba, akkor folytattam, hiszen a kertvárosi részlegben még a falnak is füle van.

-          Szerintem körülbelül olyanok, mintha Barbie, Ken és mondjuk Skipper beköltözött volna a mellettünk lévő barbiházba. A csaj abba a suliba jár, ahová én, és a folytonos rózsaszínmániájával és a nyávogásával kikészít. Nem csodálom, ha nem vagyunk jóba velük. - szájhúzgálások közepette mentem fel a szobámba. Lepakoltam, majd az órámra pillantva elégedett voltam magammal, hogy ennyi idő alatt sikerült hazaérnem hála a gyors gyaloglási technikámnak.

-          Dóra, remélem estére nem terveztél semmit, mert átjön pár munkatársam vacsorára. - elsőnek nem tudtam eldönteni, hogy ennek most örüljek, vagy éppenséggel ne, hiszen a buli hangulatom ma teljesen cserben hagyott, viszont itthon ülni is csak a könyveim, vagy a rajzaim mellett lett volna jó.

Válaszolni nem válaszoltam, csak becsuktam az ajtóm, majd gyorsan behuppantam egy pár percre a gép elé. Régóta szerettem volna különköltözni szüleimtől, hogy egy kicsit független legyek, és több szabadságot kapjak, mint ami most van, de nagyon nehéz a nyüzsgő magyarországi fővárosban lakást találni. Vagy az ár nem stimmelt, vagy a ház, de olyat még nem láttam, ami tökéletes lett volna. Vagyis láttam, de amint kezdtem egy kicsit beleélni magam, hogy sikerült és megtaláltam a nyerőt a tulaj felhívott, hogy közölje velem, hogy egy másik személy magasabb árat tudott neki fizetni. Nem ítélem el, hisz a mai világban mindenki a pénzt választaná, de elég rosszul esett, hogy már majdnem akkor mondta le, mikor már költöztem volna. Régóta gyűjtöttem a külön házra, hiszen eredetileg Naoval terveztük, hogy közösen vágunk neki, és fedezzük fel Londont, viszont ezt nem így hozta az élet.

Kutatás közben ismét találtam pár jó fogásnak mondható címet, majd egy papír fecnire lefirkálva a táskám egyik zsebébe rejtem. Azt pedig biztosra vettem, hogy Timo elkísér majd. Bár ahogy őt ismerem, ha belépünk egy helyre neki már a függönyök, vagy a padlószőnyeg színén fog járni az esze, ha jó a lakás, ha nem jó. Tudniillik megengedtem neki, hogy ha úgy alakul, akkor ő rendezheti be majd a lakást, hiszen egy: nagyon megbízok az ízlésében, kettő: ha nem engedtem volna meg neki tuti, hogy most halál fia lennék. Miután a gépezést kellő képpen meguntam,, és a Facebook nevű közösségi portálon Timo mindegyik, ma készült képét egy like-kal jutalmaztam, úgy döntöttem, hogy kicsit lazítok, így egy kád forró vízbe ülve az egyik újonnan beszerzett könyvemet kezdtem el olvasgatni. Muszáj voltam lemosni az egész nap alatt rám ragadt koszt, kezdve a sulis grafit nyomaitól a kezemen, a sok cipőpróbálás alatt összeszedett koszig. Ahhoz képest pedig, hogy este volt elég jól ellazultam a vízben, és engedtem, hogy a gondolataim csak simán elkalandozzanak.

Tizenhét évesen mindenkinek az a legfőbb életcélja, hogy ne maradjon le a menő bulikról, így nekünk is ez volt az egyik célunk, de a bökkenő az volt, hogy a szüleink nem engedtek el minket.

-          Anya ne csináld már ezt... - éppen egy jobb fajta érvelésbe kezdtem volna bele, amikor anya leállított, aztán eszembe jutott, hogy semmi értelme, ugyanis Nao jobban tudott érvelni nálam.

-          Naomit elengedte az anyukája? – lehajtott fejemmel nemlegesen válaszoltam, bár biztos voltam benne, hogy tudja a választ, ugyanis az utóbbi időben minden velünk kapcsolatos közös dolgot, megbeszéltek. - Akkor te miért mennél? Különben is, szerintem még van tanulnivalód. Gyerünk! - ujjaival az emelet felé mutatott, nekem pedig, hogy egy kis érzelmi szálat fűzzek a történetbe, krokodilkönnyek gyűltek a szemembe, és hangos hisztivel, és csapkodással vonultam be a szobámba, majd rögtön hívtam Naomit.

-          Csövike. Na, mit mondott anyukád?! - hallatszott a hangján, hogy reménykedik, én pedig már akkor tudtam, hogy ez az esti buli halott ügy, amikor hétköznapra tették át. - Ajaj. A hallgatásodból nem sok jót vélek felfedezni. Én beszéltem anyával, és elenged. - a legjobb az volt, hogy nem kellett hagynom, hogy ezek a felesleges szavak égessék a számat, hiszen Naoval félszavakból is értettük egymást.

-          Valami ötlet, hogy mi legyen most? - reménykedtem benne, hogy Nao jó formában van, mert állandóan olyan ötletei voltak, hogy világot tudott volna váltani velük.

-          Mennyire félsz anyukád haragjától? – nem láttam őt, mégis tudtam, hogy mosolyra húzódott a szája a vonal túlsó végén. – Na, mindegy. Készülj el öcsi, tizenöt perced van . - félve bontottam a vonalat, majd úgy tettem, ahogy Nao mondta. Gyorsan összekaptam magam, majd pontosan tizenöt perc múlva megszólalt a csengő, ezzel egy időben pedig apró kavicsok kezdtek el kopogni az ablakomon.

-          Te normális vagy?! - suttogva beszéltem barátnőmhöz az ablakom keresztül, aki csak megforgatta a szemét.

-          Nem társaloghatnánk rólam később?! - válasza után megszólalt az SMS jelző hangom, amiben megérkezett Nao mondatának a második fele. "EZ EGY SZÖKTETÉS NYOMIGYEREK!!!" Barátnőm rendszerint akasztott rám mindenféle nevetséges jelzőt, de sosem sértődtem meg rá emiatt, hisz tudtam, hogy csak poén az egész.

-          És mégis, hogy akarsz megszöktetni? - már csak nevetni tudtam a helyzeten, mert úgy éreztem magam, mintha egy regényben lennék az egyik kötelező olvasmányunkból.

-          Filmek után szabadon. Mássz ki a tetőre, aztán az eresznél engedd le magad. - kicsit ijesztőnek tűnt elsőre ez a produkció, de hát a szökés érdekében megpróbáltam mindent. Próbáltam követni Nao utasításait, aki már akkor forgatta a szemét, amikor kitettem az egyik lábam a tetőre. - Siess már Dóra. Nem tudom, hogy anyukám meddig tudja lekötni az anyukád figyelmét. - amint kimondta a szavakat megszólalt az üzenetjelző hangja, ő pedig próbálta minél gyorsabban elnémítani a készüléket. - Anyukád behívta beszélgetni, szóval csipkedd magad. - az ereszhez érve kicsit kételkedtem abban, hogy meg tudom csinálni a filmekben látott jelenetet, de bíztam abban, hogy Naonak igaza lesz, és menni fog, így elkezdtem leereszteni magam az ereszcsatornán. Éppen a felénél jártam, amikor a kezem nem bírta már tartani a testem, és egy hangos puffanással értem a földre. Naot persze elkapta egy hosszan tartó röhögő görcs, amiért egy szúrós pillantással jutalmaztam őt. - Nem is te lennél te szerencsétlen. Na, gyere vár minket a buli...

 Emlékáradatomat egy hangos ajtócsapódás szakította félbe, majd anya dugta be a fejét az ajtón.

-          Kiderült, hogy másnál fogunk ma egy kicsit beszélgetni, és pletykálni. Nem szeretnél velünk jönni? - aranyos volt tőle, hogy megkérdezte, de ebben az esetben, hogy ők nem lesznek itthon, valószínűleg aludni fogok.

-          Nem, de nektek jó szórakozást! - anya csak megrántotta a vállát, majd egy szia elmormolása közben, már ment is le. A végső távozását pedig egy óriási ajtócsapódásból lehetett megállapítani.

Miután végeztem a több órásnak tűnő fürdőzéssel újra visszahuppantam a gép elé, majd beléptem skype-ra annak reményében, hogy Naonak is sikerül a munkája mellett egy kis szabadidőt szakítania arra, hogy gép elé kerüljön. Amíg várakoztam természetesen felnéztem a kedvenc bandám honlapjára is, hogy megtudhassam róluk az újdonságokat, majd végiggörgettem az üzenő falamat, ahol pedig a képeket sikerült megnéznem. Rettentő szerencsésnek tartottam azokat a személyeket, akiknek lehetőségük van arra, hogy találkozzanak és beszéljenek a fiúkkal, vagy éppen egy közös képre elkapják őket. Nekem is régi álmom, hogy ezek közül bármelyik összejöjjön, de eddig az élet nem volt, hozzám túl szerencsés. Régebben Naot rendszerint idegesítettem a One Directionról szóló szövegeimmel, de amióta elment senkinek nem tudok a fiúkról áradozni, ha szereti őket az a személy ha nem. Az rendben van, hogy Timo is kedveli őket, de vele nem tudok úgy beszélni a fiúkról, mint a barátnőmmel régen.

A napom legjobb része pedig az volt, amikor barátnőm neve és arcképe kezdett el villogni a téglalap alakú kijelzőn, és újra beszélhettem vele sok kihagyás után. Viszont nem tudtunk sokat társalogni, mert mindketten nagyon fáradtak voltunk, hiszen neki megvolt az első interjúja a Teen Vouge újságírójaként, nekem pedig leszívta az energiámat a suli, és Timo a vásárlási őrületével. Az utóbb említett személy, még mielőtt kikapcsolhattam volna a számítógépem, egy üzenetet küldött nekem, de annyira fáradt voltam, hogy nem volt energiám megnyitni a kis ablakot. Viszont a buli őrületét ismerve nem hagyhattam villogva a borítékot ábrázoló gombot...

Prológus

Sziasztok!

Nagyon örülünk neki, hogy ennyi oldalmegjelenítést és kattintást kaptunk tőletek egy nap leforgása alatt. Ezért is döntöttünk úgy, hogy már most hozzuk nektek a prológust. :)
A történet két szálon fog futni. Az egyik Naomi szemszögét fogja képviselni, a másik pedig Dóráét.
Reméljük nem okozunk csalódást! :)
Jó olvasást!


(Dóra)

Égész életemben a művészet és a rajzolás volt a mindenem, és Nao nélkül biztos vagyok benne, hogy nem sikerült volna efelé a pálya felé térnem, hiszen ő segített abban, hogy megtaláljam a megfelelő iskolát számomra. Több száz internetes oldalt átnéztem, hogy megtaláljam a számomra ideális iskolát, velem ellentétben viszont Nao már elsőre megtalálta a megfelelő képzést számomra, ahol még jól is érezhetem magam.

-          Siess már! Nem hiszem el, hogy olyan nehéz kitölteni azt a jelentkezési lapot. – barátnőm, akit szinte már testvéremnek mondhatok mellettem állt, és a lábával dobolt, hogy siettessen. Megbeszéltük, hogy együtt adjuk be a jelentkezési lapot az iskolának, de persze én még nem voltam kész vele, amikorra ő odajött hozzánk, hogy onnan induljunk majd el együtt.

-          Jól van, sietek, ahogy tudok, de tudod, hogy világ életemben csúnyán írtam, itt pedig megpróbálnék szépen, ha nem siettetnél. – gyorsabban kezdtem el lekaparni az adataimat, és szerencsére sikerült még a szépírásomat is megtartanom.

Nagyjából húsz perc sétába, és ugyanennyi nevetésbe tellett, hogy az iskolához érjünk. Majd a lap beadása után már csak reménykednünk kellett, hogy el is fogadják a jelentkezésemet. Nagyon szerettem volna, ha ebben az iskolában tanulhattam volna tovább, ha már nem adatott meg, hogy külföldön folytassam az életem, és örültem annak, hogy a barátnőm mindenben támogatott, ahogy az eddig is tette.
A lap beadása után felkerestünk pár címet, hiszen Nao ragaszkodott hozzá, hogy szeretné látni, hogy milyen albérletek után kutattam, hiszen ha már nem lehettem egy külföldi iskola diákja, legalább ennyi önállóságot szerettem volna az életemben. Viszont egyik lakás sem felelt, meg az igényeinknek, így inkább azt csináltuk, amit a legjobban szerettünk. A belváros legforgalmasabb pontján kiültünk egy padra, és néztük a motorosokat, ami Naomi nagy szenvedélye volt. Vajon ezt megtehetjük majd az esős Londonban is?

(Naomi)

Az ember élete során számtalan döntéssel harcol, van, ami jó hatással lesz jövőjére, de a legtöbb alaposan összekavarja az elképzelt álmokat. Amikor rá kell döbbenned, fel kell adnod életed egy részét, borzalmas. Sokan úgy gondolják, hogy egy londoni költözés csak pozitív végkimenetelű lehet, de barátaimat Magyarországon hagyva, egyáltalán nem örülök anya bejelentésének. Rengeteget gondolkoztam már álmaimon, azokon az apró-cseprő dolgokon, amit legjobb barátnőmmel találtunk ki még kisiskolás korunkban. Szerepelt benne az angol város, ám nem most, és nem így.
Csapkodva pakolom össze személyes tárgyaimat, beleértve a plüssmackókat, és a közös képeket, amik örök emlékeket hordoznak szívemben. Hangosat sóhajtva lépek ki utolsó dobozommal az ajtón, tizennyolc évet kell hátam mögött hagyni, mindössze azért, mert édesapámnak honvágya van.

-          Hope. Kész vagy? Indulhatunk? –remény. Soha nem fogtam fel miért pont ezt a nevet kaptam, de anyáék készségesen válaszoltak fel nem tett kérdésemre, miszerint számukra reményt hoztam az életbe. Szomorú bólintással búcsúzom el hatalmas házunktól, beszállva a kocsiba, emlékeim robbannak be gondolataim közé. Az átmulatott esték, beszélgetések foszlánya a mai napig meg van memóriámban, ezeket, ha akarnám, se tudnám kitörölni emlékezetemből. Úgy érzem, ebbe kapaszkodhatok a leginkább az ínséges időkben. Szívfájdalommal hagyom el legjobb barátnőmet, osztálytársaimat, hogy új életet kezdve esélyt adjak a brit embereknek. –Ne haragudj kincsem, meg kellett tennünk ezt a lépést. –anya lehajtott fejjel magyaráz, szemeimbe könnyek gyűlnek. Nem szeretnék erről beszélni, ez már a múltam egy része, ami a határ átlépésével egyre nagyobb űrt hagy lelkemben.

-          Csillagom, megérthetnéd az én álláspontomat is. Törzsgyökeres brit vagyok, és mégis lehúztam itt ennyi évet. –na, persze. Az ember, gondolkodás nélkül vágná rá a „semmi gond” kifejezést, viszont én nem így látom a dolgokat. Nagyon is az, hiszen, ha eléggé bíznának bennem, befejezhettem volna itt a középiskolát. –Londonban végre biztos jövőképet alakíthatsz ki magadnak. –az ablakon kibámulva kizárom gondolataimból szavait. Nem akarom hallani, nem akarom felfogni, hogy az életem egy részének most vége szakad. A napsütéses nyári időből áttérhetek a borongós, ködös, esős londoni szürkeségbe…