1. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam az első fejezetet, de előtte szeretnénk megköszönni nektek a több, mint 500 oldalmegtekintést, a kattintásokat, és nem utolsósorban, köszönjük a 3 rendszeres olvasót is! :)
Az első fejezetben Dórával ismerkedhettek meg, pénteken pedig Naomi is felteszi a hozzá tartozó bemutatkozó részt! :)
Jó olvasást! :)

(Dóra)

Az élet nem túl szép, főleg, ha nincs a közeledben az a személy, akivel legszívesebben minden percét meg szeretnéd osztani. Nekem ez a személy a barátnőm Nao, akit már régen láttam. Egy éve csak az internet segítségével kommunikálunk, ami nem valami szerencsés, de elmondhatom, hogy még így is sikerült megőriznünk az a köteléket, amit a Magyarországi tartózkodása alatt alakítottunk ki.

Nekem nem sok lehetőségem van kiszakadni a magyar valóságból, ugyanis olyan családba születtem, ahol mindenkinek meg kell felelnem, és nem elég az, ha csak azt csinálom, amit én szeretnék, és ahogy én szeretném. Pedig mennyivel könnyebb lenne az életem. Utaznék, és ha úgy alakulna külföldön is szerencsét próbálhatnék, és ha minden jól menne, mondjuk Naohoz is költözhetnék Londonba. Sokszor felhozta már nekem ezt a témát, de mindig terelek, mert nem akarom neki elmondani, hogy anya unszolására maradok még a magyarországi fővárosban, és azért tanulok még mindig itt. Ha ezt barátnőm megtudná biztos, hogy abban a percben felülne egy repülőre, és amint ideérne, egy akkora pofon gazdájává tenne, hogy a fal adná a másikat.

A pofon gondolatára valóban egy kéz ütközik neki az arcomnak az egyik csoporttársamnak köszönhetően, aki ahelyett, hogy kivette volna a fülemből a telefonom fülhallgatóját, inkább ezt a formáját választotta, hogy tájékoztasson, vége az előadásnak. Általában, ha nagyon unalmas az óra csak fülessel a fülemben ülök és gépelem, amit a tanár kivetít a táblára, és ez az anyagismereti óra is azok közé az órák közé tartozott, amiken rendszerint halálra szoktam unni magam.

-          Dóra örülnék neki, ha sietnél, mert nem fogunk odaérni a terembe, és nem akarok a tanár szájába ülni, ahogy te sem. Csipkedd magad! – Timo egy tipikus meleg srác volt, de egyszerűen nem érdekelte, hogy mit gondolnak róla a többiek. Szerettem vele beszélgetni, mert bármilyen rossz kedvem volt, ő egy szempillantás alatt tudott ezen változtatni.

-          Sietnék, ha segítenél. – a táskám pont az óra végén gondolta úgy, hogy kiborul, így egy csomó rajzomat kellett a padlóról felszedni.

-          Miért nem küldöd el a kint élő barátnődnek a rajzokat? Lehet, hogy ő el tudná juttatni a fiúkhoz. Mégis csak közelebb él hozzájuk, mint te. – néhány, a One Direction-t ábrázoló képet lobogtatott a levegőbe, majd mintha meg sem hallottam volna, kikaptam őket a kezéből és begyűrtem a papírokat a táskámba.

-          Mert nem akarom kihasználni őt bármennyire is imádom a bandát, és nem hanyagolhatnánk a Naomis témát. Tudod, hogy mennyire hiányzik, és azt is tudod, hogy mostanában nem volt időnk normálisan beszélni. – duzzogva fogtam meg a laptopom táskáját, és puffogva hagytam ott barátomat, aki sohasem értette a hangulatingadozásaimat.

Igazából imádtam a One Direction-t, de bármennyire hihetetlen a fiúk is a barátnőmet juttatják az eszembe, hiszen mikor még itt Magyarországon egy suliba jártunk, nem telt el olyan nap, hogy ne pofáztam volna róluk több órán keresztül, amire Naotól szokás szerint az volt a válasz, hogy a végén a fülessel a fülében, csak bólogatott mintha hallaná, és komolyan érdekelné, hogy mit beszélek neki. A személyes kedvencemről pedig neki megvolt a személyes véleménye, amit inkább mindig megtartott magának.

Szerencsére a hátul fent tartott helyünk még megvolt, így balhé nélkül rajzolgathattuk végig Timoval a rajzi kurzust. Végül is azt csináltuk, ami az óra anyaga csak nem azt rajzoltuk le, amit kellett volna. Bár soha nem volt még gond abból, hogy órán nem nagyon azt alkottuk, amit kellett volna, ugyanis a beadandóink, mindig időre készen voltak, és úgy voltak megcsinálva, ahogy az adott tanár szerette volna. Dupla óránk volt, így nyugodtan alkothattam, amíg a többiek egy stílusosan felöltöztetett próbababát rajzolgattak. Én a kedvencemet Niallt kezdtem el lerajzolni a füzetembe. Persze, amikor a tanár felém jött megfordítottam a füzetemet, ahol a próbababa alap vázát felrajzoltam, amikor pedig mellettem állt, akkor az alapvonalakat rajzoltam át. Az első óra végére pedig már azt hittem, hogy ki fog gyulladni a lap annyira sokat húzogattam egy adott ponton a ceruzámat. Viszont nem értettem, hogy a tanár, hogy olyan vak, hogy nem vette még észre hogy az istenért sem halad előre a rajzom.

-          Te köztünk vagy még, vagy elvesztél a rajzot képedben? – barátom úgy bökdösött meg a ceruzájával mintha egy holtest lennék.

-          Igen élek, és igen. Ha lenne elég időm tudod, hogy több órán keresztül is képes lennék bámulni a Niallről készült rajzokat. – válaszként én is a ceruzámmal hadonásztam előtte, de mivel elég hülyén nézhettem ki úgy, inkább kulturált módba váltottam, és folytattam tovább a rajzom elkészítését. Egy oldalra 4 féle arcbeállítást rajzoltam, és nem vagyok valami nagyon nagy egós ember, de elégedetten tekintettem a rajzomra, amit a két óra alatt sikerült összehoznom.

-          Ne vigyorogj már így, mert letörlöm a képedről a műmosolyt. Egyébként mik a terveid mára? – tudtam, hogy barátom ezt csak formalitásból kérdezi, ugyanis ha lenne tervem, ha nem az lenne, amit ő akar, így csak egy kis fejbiccentéssel reagáltam a kérdésére és vártam, hogy mit talált ki mára.

-          Nagyon jó, én is így gondoltam. A plázába kinéztem pár jó cuccot, és úgy gondoltam, hogy simán belefér a mai napba még egy kis shopping. – régebben nem nagyon szerettem vásárolni, de amióta a divat lett a tanulásom fő szempontja, kicsit máshogy nézek a vásárlásra.

Szerencsére sikerült meggyőznöm Timot, hogy mielőtt elrángat a város összes boltjába pakoljuk le a cuccunkat és csak utána tegyük mindezt. Meg persze muszáj voltam pihenni egy sort ugyanis, mindig megkapom, hogy nem lehet követni engem olyan tempót tudok diktálni a sétálásban, de a barátom ebben még rajtam is bőven túltesz, ami nagyon meglep. Körülbelül az előadás után olyan fél órával érkeztünk meg a plázába, ahol rengeteg ember lézengett és tekintve arra, hogy délután volt, ezen nem is lepődtem meg, viszont amikor az emberek egy boltban úgy lökdöstek, mint egy bábugolyót, akkor felment bennem a pumpa.

-          Megőrültél? Ráléptél a Prada cipőmre! – egy szőke hajú, feltöltött szájú csaj kezdett el pattogni nekem, én pedig már az első percben azt hittem, hogy meg fogom tépni.

-          Ha nem tűnt volna fel rajtam kívül még vagy tízen biztosan megtapostak, tekintve a tömegre. Szóval jobb lenne, ha nem szólnál be. – gyorsan fel tudnak idegesíteni az emberek, a kacsaszájú csajnak pedig most körülbelül másodpercek alatt sikerült megtennie mindezt.

-          Dóra, hallod ne húzd fel magad, mert szeretném még az egész plázát végigjárni, és ha puffogsz, akkor nem lehet veled vásárolni. – igazat adtam barátomnak, így már lenyugodva haladtunk tovább.

Vagy hússzor jártuk végig a boltot, a próbafülkébe pedig egyenesen be is költöztünk, ugyanis Timo elég sok cuccot cipelt be, és még nekem is jócskán választott ruhát, amit fel kellett próbálnom. Ironikusan értve a kedvencem egy ocsmány fazonú tunika volt, ami úgy állt rajtam, mint egy zsák, viszont az vigasztalt, hogy mindenkin úgy állt volna, ha bárki más is felvette volna. Fel sem akartam venni, de barátom ragaszkodott hozzá, hogy jót röhöghessen rajtam, így eleget tettem kérésének, és azért próbáltam csak fel. De azért volt olyan kedves és aranyos, hogy olyan ruhákat is válogatott nekem, amik még jól is álltak, így azokat kicsit nagyobb kedvvel próbáltam fel, nem mellesleg pedig három ajánlott ruha közül, kettőt meg is vettem, a harmadikat pedig csak azért nem vittem haza, mert nem volt jó a méret, és az az egy darab volt már csak belőle.

Nagyjából olyan három óra alatt mentünk végig azokon a boltokon, ahol ruhákat lehetett venni, majd a shoppingtúra végére önkéntesen beiktattam egy könyvesbolt körbejárást is. Régen ki nem állhattam olvasni, sőt ha már valami könyvet csak a kezembe kellett venni, már a hideg rázott. Na, jó ez alól a Twilight Saga könyvsorozat persze kivétel, mert azokat a könyveket nem kellett rám unszolni, hogy olvassam el őket. Viszont amióta Nao elment, és sok időt töltöttem egyedül, a könyvek világa tudott lekötni, így egyre többet forgattam a kezemben könyveket bármilyen formában.

-          Már megint valami gagyi vámpírokról szóló könyvet akarsz elolvasni? Ne, már Dóra, azok olyan unalmasak. Olvass inkább valami szakács könyvet. - Timo egy vastag zöld borítású könyvvel kezdett el hadonászni előttem pontosan olyan magasságban, hogy egy apró lendítéssel ki tudta volna verni a szemem. – Akkor legalább megtanulnál főzni, és nem menne el sok pénzed a gyorséttermi kajára, ha éppenséggel rád tör az éhség. – szükségesnek éreztem, hogy elválasszam Timot és a könyvet, ugyanis ha nem másban, akkor magában biztos tudott volna vele kárt okozni.

-          Persze, és ha éhes vagyok, majd az órán, vagy az utcán elkezdek főzni. Király ötlet, okoska. – kis dünnyögés és fejrázás után, inkább otthagytam a gasztronómia részleget, és a legújabb könyvek felé vettem az irányt azért, hogy hátha találok valami olyat, ami már a borító alapján megtetszik, és szívesen elolvasnám. Régen nem is lett volna időm olvasni, hiszen Naoval mindig úton voltunk. Ha nem egy buliba tartottunk éppen, vagy egy kocsmába, akkor az utcákat jártuk és céltalanul barangoltunk össze-vissza.

-          Ha már úgy döntöttél, hogy könyvmoly leszel, nem csinálhatnád ezt gyorsabban? – egy szúrós pillantással jutalmaztam barátomat, aki inkább kivonult az üzlet elé, majd az ott elhelyezett kanapéra leülve teljesen kényelembe helyezte magát. Vagy nagyon kiismert, vagy csak így volt kényelmes neki, de körülbelül húsz percig kellett rám várakozni, mert az összes újdonság hátoldalán elolvastam a rövid ismertetőt, végül pedig csak egy olyan akadt, ami meg is tetszett. Majd örömmel vettem tudomásul, hogy a könyvnek már folytatása is volt, így három olvasnivalóval gazdagodott az otthoni könyvtáram.

-          Végeztem. – önelégült mosollyal közelítettem barátom felé, aki csak gúnyosan vigyorgott, majd elkezdte magát összeszedni a kanapéról.

-          Már komolyan azt hittem, hogy beszippantottak. Hogy tudsz ilyeneket olvasni egyáltalán, nem is értelek. Na, mindegy amúgy el is felejtettem mondani, hogy este lesz egy kis buli, ilyen főiskolás parádé szerűség, szóval egy a lényeg, neked is ott kell lenned. – amint Timo hanglejtését meghallottam, biztosra vetem, hogy ő most ebben a szituációban nem megkér, hogy menjek el, hanem egyenesen rám parancsol, hogy ott kell lennem. De jelenleg inkább beültem volna egy forró kád vízbe az újonnan szerzett könyveimmel.

-          Hát nem is tudom, hogy mit szóljak. Nem hiszem, hogy ma nagyon bulizós hangulatban vagyok, szóval szerintem másokkal kéne menned. - Timo az egyik szemöldökét körülbelül az égig kapta fel majd vártam, hogy egy lelkis szöveget le fog nyomni, de nem ez lett a reakciója.

-          Este érted megyek. Puszi. - Timo az ellenkező irányba indult el, én pedig puffogva indultam el hazafelé.

Tudtam, hogy nem valami jó ötlet ez a buli, ugyanis holnap korán reggel lesz egy másfél órás előadásunk, de amit Timo a fejébe vesz, annak úgy kellett lennie.

Hazafelé gyalog mentem, ugyanis az idő tökéletes volt, így pedig már csak papírszatyrokkal kellett megküzdenem, és a benne rejlő nehéz súlyokkal. Nem is igazán a ruhák voltak nehezek, hanem a könyvek és a cipők, plusz az egész napos shopping eredménye. Mikor végre elértem a házunkhoz, újból valamiféle szomorúság tört rám, ugyanis barátnőm családjának a volt háza mellett sétáltam el, ahol most egy új család lakott, viszont velük sem nekem, sem a szüleimnek nem sikerült olyan kapcsolatot kialakítani, mint amilyen kapcsolatot Nao családjával ápoltunk. Hiányzott, hogy néha át tudjak hozzá menni, és mindenféle hülyeségről tudjunk beszélni, vagy éppen az, hogy amikor az egyikünknek valami baja volt, a másik mindig ott volt, hogy megvigasztalja, vagy segítsen megoldani a problémáját. Hiányzik, hogy reggelente együtt mentük a suliba, ha pedig nagyon belefeledkeztünk a mondandónkba többnyire még el is késtünk.

Gondolataimat egy autó dudálása szakította félbe, én pedig egy nagyot sikoltva az összes papírszatyrot a földre dobtam, viszont szerencsére egyik sem szakadt ki. Az autó anyához tartozott, aki nem tudott felhajtani a felhajtóra, mert szó szerint a járda közepén álltam, és bambultam.

-          Ne haragudj kincsem, hogy megijesztettelek, de már ki is szóltam neked, de figyelemre se méltattál. Van valami baj? - éppen a szatyrokat pakoltam össze, amikor anya is odalépett mellém, és segített összerendezni a cuccokat.

-          Nincs semmi gond, csak nagyon elgondolkoztam. Te beszéltél már az új szomszédokkal egy szót is? - kíváncsi voltam, hogy csak velem ennyire undokak-e, vagy alapjába véve nagyon tahók.

-          Még nem sokat társalogtam velük, de az a szőke hajú lány aranyosnak tűnik. - egy "te jól vagy összerakva" fejet vágtam, anya pedig védekezően maga elé kaptam a kezeit. - Ne haragudj. Nem tudtam, hogy ismered őket. Ennyire rémesek? - kicsit igenlően bólintottam, majd amikor beértünk a házba, akkor folytattam, hiszen a kertvárosi részlegben még a falnak is füle van.

-          Szerintem körülbelül olyanok, mintha Barbie, Ken és mondjuk Skipper beköltözött volna a mellettünk lévő barbiházba. A csaj abba a suliba jár, ahová én, és a folytonos rózsaszínmániájával és a nyávogásával kikészít. Nem csodálom, ha nem vagyunk jóba velük. - szájhúzgálások közepette mentem fel a szobámba. Lepakoltam, majd az órámra pillantva elégedett voltam magammal, hogy ennyi idő alatt sikerült hazaérnem hála a gyors gyaloglási technikámnak.

-          Dóra, remélem estére nem terveztél semmit, mert átjön pár munkatársam vacsorára. - elsőnek nem tudtam eldönteni, hogy ennek most örüljek, vagy éppenséggel ne, hiszen a buli hangulatom ma teljesen cserben hagyott, viszont itthon ülni is csak a könyveim, vagy a rajzaim mellett lett volna jó.

Válaszolni nem válaszoltam, csak becsuktam az ajtóm, majd gyorsan behuppantam egy pár percre a gép elé. Régóta szerettem volna különköltözni szüleimtől, hogy egy kicsit független legyek, és több szabadságot kapjak, mint ami most van, de nagyon nehéz a nyüzsgő magyarországi fővárosban lakást találni. Vagy az ár nem stimmelt, vagy a ház, de olyat még nem láttam, ami tökéletes lett volna. Vagyis láttam, de amint kezdtem egy kicsit beleélni magam, hogy sikerült és megtaláltam a nyerőt a tulaj felhívott, hogy közölje velem, hogy egy másik személy magasabb árat tudott neki fizetni. Nem ítélem el, hisz a mai világban mindenki a pénzt választaná, de elég rosszul esett, hogy már majdnem akkor mondta le, mikor már költöztem volna. Régóta gyűjtöttem a külön házra, hiszen eredetileg Naoval terveztük, hogy közösen vágunk neki, és fedezzük fel Londont, viszont ezt nem így hozta az élet.

Kutatás közben ismét találtam pár jó fogásnak mondható címet, majd egy papír fecnire lefirkálva a táskám egyik zsebébe rejtem. Azt pedig biztosra vettem, hogy Timo elkísér majd. Bár ahogy őt ismerem, ha belépünk egy helyre neki már a függönyök, vagy a padlószőnyeg színén fog járni az esze, ha jó a lakás, ha nem jó. Tudniillik megengedtem neki, hogy ha úgy alakul, akkor ő rendezheti be majd a lakást, hiszen egy: nagyon megbízok az ízlésében, kettő: ha nem engedtem volna meg neki tuti, hogy most halál fia lennék. Miután a gépezést kellő képpen meguntam,, és a Facebook nevű közösségi portálon Timo mindegyik, ma készült képét egy like-kal jutalmaztam, úgy döntöttem, hogy kicsit lazítok, így egy kád forró vízbe ülve az egyik újonnan beszerzett könyvemet kezdtem el olvasgatni. Muszáj voltam lemosni az egész nap alatt rám ragadt koszt, kezdve a sulis grafit nyomaitól a kezemen, a sok cipőpróbálás alatt összeszedett koszig. Ahhoz képest pedig, hogy este volt elég jól ellazultam a vízben, és engedtem, hogy a gondolataim csak simán elkalandozzanak.

Tizenhét évesen mindenkinek az a legfőbb életcélja, hogy ne maradjon le a menő bulikról, így nekünk is ez volt az egyik célunk, de a bökkenő az volt, hogy a szüleink nem engedtek el minket.

-          Anya ne csináld már ezt... - éppen egy jobb fajta érvelésbe kezdtem volna bele, amikor anya leállított, aztán eszembe jutott, hogy semmi értelme, ugyanis Nao jobban tudott érvelni nálam.

-          Naomit elengedte az anyukája? – lehajtott fejemmel nemlegesen válaszoltam, bár biztos voltam benne, hogy tudja a választ, ugyanis az utóbbi időben minden velünk kapcsolatos közös dolgot, megbeszéltek. - Akkor te miért mennél? Különben is, szerintem még van tanulnivalód. Gyerünk! - ujjaival az emelet felé mutatott, nekem pedig, hogy egy kis érzelmi szálat fűzzek a történetbe, krokodilkönnyek gyűltek a szemembe, és hangos hisztivel, és csapkodással vonultam be a szobámba, majd rögtön hívtam Naomit.

-          Csövike. Na, mit mondott anyukád?! - hallatszott a hangján, hogy reménykedik, én pedig már akkor tudtam, hogy ez az esti buli halott ügy, amikor hétköznapra tették át. - Ajaj. A hallgatásodból nem sok jót vélek felfedezni. Én beszéltem anyával, és elenged. - a legjobb az volt, hogy nem kellett hagynom, hogy ezek a felesleges szavak égessék a számat, hiszen Naoval félszavakból is értettük egymást.

-          Valami ötlet, hogy mi legyen most? - reménykedtem benne, hogy Nao jó formában van, mert állandóan olyan ötletei voltak, hogy világot tudott volna váltani velük.

-          Mennyire félsz anyukád haragjától? – nem láttam őt, mégis tudtam, hogy mosolyra húzódott a szája a vonal túlsó végén. – Na, mindegy. Készülj el öcsi, tizenöt perced van . - félve bontottam a vonalat, majd úgy tettem, ahogy Nao mondta. Gyorsan összekaptam magam, majd pontosan tizenöt perc múlva megszólalt a csengő, ezzel egy időben pedig apró kavicsok kezdtek el kopogni az ablakomon.

-          Te normális vagy?! - suttogva beszéltem barátnőmhöz az ablakom keresztül, aki csak megforgatta a szemét.

-          Nem társaloghatnánk rólam később?! - válasza után megszólalt az SMS jelző hangom, amiben megérkezett Nao mondatának a második fele. "EZ EGY SZÖKTETÉS NYOMIGYEREK!!!" Barátnőm rendszerint akasztott rám mindenféle nevetséges jelzőt, de sosem sértődtem meg rá emiatt, hisz tudtam, hogy csak poén az egész.

-          És mégis, hogy akarsz megszöktetni? - már csak nevetni tudtam a helyzeten, mert úgy éreztem magam, mintha egy regényben lennék az egyik kötelező olvasmányunkból.

-          Filmek után szabadon. Mássz ki a tetőre, aztán az eresznél engedd le magad. - kicsit ijesztőnek tűnt elsőre ez a produkció, de hát a szökés érdekében megpróbáltam mindent. Próbáltam követni Nao utasításait, aki már akkor forgatta a szemét, amikor kitettem az egyik lábam a tetőre. - Siess már Dóra. Nem tudom, hogy anyukám meddig tudja lekötni az anyukád figyelmét. - amint kimondta a szavakat megszólalt az üzenetjelző hangja, ő pedig próbálta minél gyorsabban elnémítani a készüléket. - Anyukád behívta beszélgetni, szóval csipkedd magad. - az ereszhez érve kicsit kételkedtem abban, hogy meg tudom csinálni a filmekben látott jelenetet, de bíztam abban, hogy Naonak igaza lesz, és menni fog, így elkezdtem leereszteni magam az ereszcsatornán. Éppen a felénél jártam, amikor a kezem nem bírta már tartani a testem, és egy hangos puffanással értem a földre. Naot persze elkapta egy hosszan tartó röhögő görcs, amiért egy szúrós pillantással jutalmaztam őt. - Nem is te lennél te szerencsétlen. Na, gyere vár minket a buli...

 Emlékáradatomat egy hangos ajtócsapódás szakította félbe, majd anya dugta be a fejét az ajtón.

-          Kiderült, hogy másnál fogunk ma egy kicsit beszélgetni, és pletykálni. Nem szeretnél velünk jönni? - aranyos volt tőle, hogy megkérdezte, de ebben az esetben, hogy ők nem lesznek itthon, valószínűleg aludni fogok.

-          Nem, de nektek jó szórakozást! - anya csak megrántotta a vállát, majd egy szia elmormolása közben, már ment is le. A végső távozását pedig egy óriási ajtócsapódásból lehetett megállapítani.

Miután végeztem a több órásnak tűnő fürdőzéssel újra visszahuppantam a gép elé, majd beléptem skype-ra annak reményében, hogy Naonak is sikerül a munkája mellett egy kis szabadidőt szakítania arra, hogy gép elé kerüljön. Amíg várakoztam természetesen felnéztem a kedvenc bandám honlapjára is, hogy megtudhassam róluk az újdonságokat, majd végiggörgettem az üzenő falamat, ahol pedig a képeket sikerült megnéznem. Rettentő szerencsésnek tartottam azokat a személyeket, akiknek lehetőségük van arra, hogy találkozzanak és beszéljenek a fiúkkal, vagy éppen egy közös képre elkapják őket. Nekem is régi álmom, hogy ezek közül bármelyik összejöjjön, de eddig az élet nem volt, hozzám túl szerencsés. Régebben Naot rendszerint idegesítettem a One Directionról szóló szövegeimmel, de amióta elment senkinek nem tudok a fiúkról áradozni, ha szereti őket az a személy ha nem. Az rendben van, hogy Timo is kedveli őket, de vele nem tudok úgy beszélni a fiúkról, mint a barátnőmmel régen.

A napom legjobb része pedig az volt, amikor barátnőm neve és arcképe kezdett el villogni a téglalap alakú kijelzőn, és újra beszélhettem vele sok kihagyás után. Viszont nem tudtunk sokat társalogni, mert mindketten nagyon fáradtak voltunk, hiszen neki megvolt az első interjúja a Teen Vouge újságírójaként, nekem pedig leszívta az energiámat a suli, és Timo a vásárlási őrületével. Az utóbb említett személy, még mielőtt kikapcsolhattam volna a számítógépem, egy üzenetet küldött nekem, de annyira fáradt voltam, hogy nem volt energiám megnyitni a kis ablakot. Viszont a buli őrületét ismerve nem hagyhattam villogva a borítékot ábrázoló gombot...