Prológus

Sziasztok!

Nagyon örülünk neki, hogy ennyi oldalmegjelenítést és kattintást kaptunk tőletek egy nap leforgása alatt. Ezért is döntöttünk úgy, hogy már most hozzuk nektek a prológust. :)
A történet két szálon fog futni. Az egyik Naomi szemszögét fogja képviselni, a másik pedig Dóráét.
Reméljük nem okozunk csalódást! :)
Jó olvasást!


(Dóra)

Égész életemben a művészet és a rajzolás volt a mindenem, és Nao nélkül biztos vagyok benne, hogy nem sikerült volna efelé a pálya felé térnem, hiszen ő segített abban, hogy megtaláljam a megfelelő iskolát számomra. Több száz internetes oldalt átnéztem, hogy megtaláljam a számomra ideális iskolát, velem ellentétben viszont Nao már elsőre megtalálta a megfelelő képzést számomra, ahol még jól is érezhetem magam.

-          Siess már! Nem hiszem el, hogy olyan nehéz kitölteni azt a jelentkezési lapot. – barátnőm, akit szinte már testvéremnek mondhatok mellettem állt, és a lábával dobolt, hogy siettessen. Megbeszéltük, hogy együtt adjuk be a jelentkezési lapot az iskolának, de persze én még nem voltam kész vele, amikorra ő odajött hozzánk, hogy onnan induljunk majd el együtt.

-          Jól van, sietek, ahogy tudok, de tudod, hogy világ életemben csúnyán írtam, itt pedig megpróbálnék szépen, ha nem siettetnél. – gyorsabban kezdtem el lekaparni az adataimat, és szerencsére sikerült még a szépírásomat is megtartanom.

Nagyjából húsz perc sétába, és ugyanennyi nevetésbe tellett, hogy az iskolához érjünk. Majd a lap beadása után már csak reménykednünk kellett, hogy el is fogadják a jelentkezésemet. Nagyon szerettem volna, ha ebben az iskolában tanulhattam volna tovább, ha már nem adatott meg, hogy külföldön folytassam az életem, és örültem annak, hogy a barátnőm mindenben támogatott, ahogy az eddig is tette.
A lap beadása után felkerestünk pár címet, hiszen Nao ragaszkodott hozzá, hogy szeretné látni, hogy milyen albérletek után kutattam, hiszen ha már nem lehettem egy külföldi iskola diákja, legalább ennyi önállóságot szerettem volna az életemben. Viszont egyik lakás sem felelt, meg az igényeinknek, így inkább azt csináltuk, amit a legjobban szerettünk. A belváros legforgalmasabb pontján kiültünk egy padra, és néztük a motorosokat, ami Naomi nagy szenvedélye volt. Vajon ezt megtehetjük majd az esős Londonban is?

(Naomi)

Az ember élete során számtalan döntéssel harcol, van, ami jó hatással lesz jövőjére, de a legtöbb alaposan összekavarja az elképzelt álmokat. Amikor rá kell döbbenned, fel kell adnod életed egy részét, borzalmas. Sokan úgy gondolják, hogy egy londoni költözés csak pozitív végkimenetelű lehet, de barátaimat Magyarországon hagyva, egyáltalán nem örülök anya bejelentésének. Rengeteget gondolkoztam már álmaimon, azokon az apró-cseprő dolgokon, amit legjobb barátnőmmel találtunk ki még kisiskolás korunkban. Szerepelt benne az angol város, ám nem most, és nem így.
Csapkodva pakolom össze személyes tárgyaimat, beleértve a plüssmackókat, és a közös képeket, amik örök emlékeket hordoznak szívemben. Hangosat sóhajtva lépek ki utolsó dobozommal az ajtón, tizennyolc évet kell hátam mögött hagyni, mindössze azért, mert édesapámnak honvágya van.

-          Hope. Kész vagy? Indulhatunk? –remény. Soha nem fogtam fel miért pont ezt a nevet kaptam, de anyáék készségesen válaszoltak fel nem tett kérdésemre, miszerint számukra reményt hoztam az életbe. Szomorú bólintással búcsúzom el hatalmas házunktól, beszállva a kocsiba, emlékeim robbannak be gondolataim közé. Az átmulatott esték, beszélgetések foszlánya a mai napig meg van memóriámban, ezeket, ha akarnám, se tudnám kitörölni emlékezetemből. Úgy érzem, ebbe kapaszkodhatok a leginkább az ínséges időkben. Szívfájdalommal hagyom el legjobb barátnőmet, osztálytársaimat, hogy új életet kezdve esélyt adjak a brit embereknek. –Ne haragudj kincsem, meg kellett tennünk ezt a lépést. –anya lehajtott fejjel magyaráz, szemeimbe könnyek gyűlnek. Nem szeretnék erről beszélni, ez már a múltam egy része, ami a határ átlépésével egyre nagyobb űrt hagy lelkemben.

-          Csillagom, megérthetnéd az én álláspontomat is. Törzsgyökeres brit vagyok, és mégis lehúztam itt ennyi évet. –na, persze. Az ember, gondolkodás nélkül vágná rá a „semmi gond” kifejezést, viszont én nem így látom a dolgokat. Nagyon is az, hiszen, ha eléggé bíznának bennem, befejezhettem volna itt a középiskolát. –Londonban végre biztos jövőképet alakíthatsz ki magadnak. –az ablakon kibámulva kizárom gondolataimból szavait. Nem akarom hallani, nem akarom felfogni, hogy az életem egy részének most vége szakad. A napsütéses nyári időből áttérhetek a borongós, ködös, esős londoni szürkeségbe…