5. fejezet

Kedves Olvasók!

Sajnálom, hogy meg kellett titeket váratnom a résszel, de sok dolog jött közbe, ami megakadályozta ezt eddig. Most viszont itt az új rész, oldalt pedig elindítottunk egy szavazást, tekintve arra, hogy kevésbé vagytok aktívak, mint ahogy azt mi szeretnénk, viszont a látogatóknak, rendszeres olvasóknak és a kommentelőknek nagyon köszönjük, hogy látogatják az oldalt.
Jó olvasást! :)

Dóra

(Dóra)

A reggeleket sosem szerettem főleg akkor nem, ha körülbelül két és fél órát aludhat az ember. Kicsit meglepődtem magamon, hiszen nem voltam már részeg, amikor hazajöttünk, de ugyanúgy, mint Timo a buli ruhámban aludtam el, ami egyébként tisztára nem jellemző rám, hiszen megszállottan a pizsamám híve vagyok. Talán néha túl megszállottan is. Például, amikor vasárnap egész nap a pizsamámat koptatom, mert nincs kedvem átöltözni egy otthoni ruhába. Miután teljesen eljutott a tudatomig, hogy már reggel van, és a telefonom ébresztőjére keltem fel, gyorsan odanyúltam a készülékhez, majd találomra megnyomtam egy gombot, és reménykedtem benne, hogy az a gomb nem a szundi billentyű volt.

-          Timo ébredj, lassan indulnunk kell. Kötelező óra, tudod. – Timo midig is a lógás híve volt, míg én inkább azon voltam, hogy egy órát se hagyjak ki, és mindig ott legyek mindenféle gyakorlaton, vagy azokon a külön kurzusukon, amit a tanárok megszabtak. Barátom felől egy halk nyöszörgés hallatszott, ami nála körülbelül annyit jelentet burkoltan, hogy adj kávét és reggelit és felkelek. – Tíz perc múlva reggeli lent. Ha nem jössz le, megeszem mindet és még kávét sem hagyok, amit frissen főzök. – mondandóm végét persze kissé nyálasan elnyújtottam, de már annál a szónál biztos voltam benne, hogy le fog jönni, hogy reggeli.

Miután lementem egy cédulát találtam a hűtőn a következő felirattal: Korán mentem el dolgozni és sokáig maradok. Légy jó. Elolvasás után megrándítottam a vállam, majd a tíz perc reggeli készítő időre gondoltam, amit nem lett volna célszerű túllépni, ugyanis biztos voltam benne, hogy Timonak kicsit nehéz reggele, vagy inkább napja lesz. A hűtőből kivéve néhány tojást gyorsaság miatt egy rántotta reggelire gondoltam, majd a tojások serpenyőbe helyezése után egy gyors mozdulattal még a kávéfőzőt is bekapcsoltam, hogy teljes legyen a kép. Nagyjából letelt a tíz perc, amikor egy alkoholfőzde szagú srác csoszogott le a lépcsőn.

-          Jó reggelt! – amíg én friss voltam és vidám Timo arcán egy egész bolygó világfájdalma tükröződött.

-          Mi az, hogy jó reggelt? A fejem majd leszakad, a gyomrom sem valami jó, és még órára is be kell mennem. Ez neked jó reggel? - nem akartam leállni vele vitatkozni, hogy minek ivott annyit így csak legyintettem egyet a kezemmel, és elé raktam a reggelit a tojásrántottával és a kávéval együtt. Az viszont meglepett, hogy még egy köszönömöt sem kaptam a reggeli miatt, de csak ráhagytam és elindultam az emeletre, hogy egy kicsit összeszedjem magam. Szerencsére kint jó idő volt, így egy rövidnadrág és egy egyszerű póló mellett döntöttem, hajamat pedig lófarokba fogtam, sminkkel pedig egyáltalán nem is foglalkoztam. Mikor leértem Timo még mindig az asztal felett görnyedt, a reggeliéből pedig alig hiányzott valami.

-          Szerintem jó lenne, ha csipkednéd magad, mert biztos, hogy nem fogom kimagyarázni, ha elkésel a suliból. Tudod, hogy kötelező a megjelenés. – mindig rá kellett szólni, mert nem volt az erőssége a tanulás és a sietség, viszont amennyire nem szeret tanulni, annyira a mindene a divat.

Szerencsére azért a másnaposság, és a mérhetetlenül nagy fáradság mellett is felfogta, hogy amit meg kell csinálnia, azt meg kell csinálnia, így a tojás felét mégis elpusztította, majd felvánszorgott, hogy a ruháit magára kapkodja. Körülbelül úgy mozgott, mintha egy lassított felvételt még lassabbra vennék, borzalmas volt nézni, hogy hogyan szenved. Elindult a földszint felé kezében az ingjével, amikor valószínűleg az is eszébe jutott, hogy a hajnali hidegebb időre tekintettel, még egy zakót is vett fel. Csalódottan sétált vissza az emeletre, majd egy öt perc múlva láttam viszont őt, akkor persze már az inggel és a zakóval együtt.

Suliba menet Timo eléggé hallgatag volt, és komolyan kezdtem elgondolkodni azon, hogy valamiért megsértődött rám, aztán rájöttem, hogy úgymond nem tettem ellene semmit, így folytattam a gondolkozást, hogy miért ilyen amilyen, hisz a másnaposság nála nem így ütközik ki. A szemei karikásak voltak, és nagyon úgy tűnt, hogy bántja valami.

-          Timo van valami baj? - a kezeit zsebre dugta, majd lassan araszolva haladtunk tovább a suli felé. Nem úgy tűnt, mintha el szeretné mondani, hogy mi bántja, de azért én próbálkoztam tovább. - Timo tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz. - győzködtem barátomat, de még mindig csak csöndben sétált mellettem. - Figyelsz te rám egyáltalán? - felcsattantam, hisz mindenben támogattam bármit tett, most viszont esze ágában nem volt elmondani, hogy mi bántja, és mitől változott meg a kedve a reggel folyamán.

-          Dóra, most csak hagy egy kicsit. Egyedül akarok lenni, jó? Elmegyek, sétálok egyet. - köpni, nyelni nem tudtam, hisz barátom ilyen hangnemet sohasem használt eddig velem szemben, mire pedig rákaptam a tekintetem már a suli közelében lévő park felé tartott, ahol régebben is előszeretettel sétálgattunk csak akkor közösen.

Nem értettem, hogy miért változott meg barátom hangulata szó szerint egyik percről a másikra. Mindig mindent meg tudtunk eddig beszélni, de most még csak arra sem méltatott, hogy a problémáit megossza velem, és együtt megoldjuk azokat, vagy legalább csak próbálkozzunk. Kicsit rosszul esett, így lehajtott fejjel kullogtam be az iskola kapuin. Lassan félév vége volt, de azt, hogy mikor melyik teremben vagyunk valahogy sohasem tudtam megjegyezni, így kénytelen voltam segítségképpen belenézni az egyik füzetembe, hogy ne tévedjek el. Miután végre letisztáztam, hogy melyik részlegen leszünk a lépcső felé kezdtem el araszolni, ugyanis a harmadik emelet volt a célom. Beérve a terembe kicsit meglepődtem, ugyanis rajtam kívül azok tartózkodtak még a teremben, akiknek volt már egy plusz órájuk. ,,Most komolyan ilyen korán jöttem?" A fejemben csak ez a mondat visszhangzott, hisz nem az volt rám sosem a jellemző, hogy mindenhová elsőként érek oda.

'Sohasem szerettem a négy fal között és ezt barátaim is nagyon jól tudták. Az egyik iskolai versenyek a nyeremény egy kétszemélyes állatkertbelépő volt, amire én nagyon hajtottam viszont Nao nem annyira. A válaszokat néha direkt rosszul adta meg, pedig szinte az összes ráeső kérdésre tudta a választ.

-          Muszáj elszúrnod?! Állatkertbe akarok menni. - kissé hisztisnek tűnhettem abban a percben, de nagyon el szerettem volna menni.

-          Nyomi gyerek semmi kedvem menni. Még eljönni sem lett volna kedvem erre a versenyre, ha nincs a plusz ötös. Szóval inkább legyünk másodikak, vagy harmadikak vagy sehanyadikak. - mikor meghallottam Naot kicsit lehervadt a hangulatom.

-          Második hely? Tele akarod tömni a fejed tortával, mi? - nevetésben törtünk ki, amint kiejtettem a szavakat és céloztam arra, hogy Nao miért a második helyre pályáz.

-          Jó hogy. Isten se tudja már, mikor ettem utoljára. Bár így tuti, hogy edzésen plusz kört kell majd futnom, de nem érdekel, megéri. - végére már annyit beszéltünk a tortáról, hogy még az állatkerti belépőről is lemondtam volna, csak azért, hogy a torta a miénk legyen.

-          Nagyon köszönjük mindenkinek a megjelenést. Nem húzom sokat az időt, hiszen tudom, hogy mindenki már hazafelé tartana. Tehát az első helyezést az ötös csapat érte el. - nevetve fordultam barátnőm felé, aki csak vicces fejeket vágott be.

-          Szerintem túl jók vagyunk ahhoz, hogy másodikak legyünk. - nevetve álltam fel, majd átvéve a nyeremény, a borítékot lobogtatva ültem vissza az asztalhoz.

-          Az biztos, hogy ezért megetetlek az első húsevővel, vagy beduglak a rokonaid közé. - barátnőmet meglátva elkapott a nevetés, ugyanis arcáról teljes komolyság tükröződött.

A verseny után egyenesen hazamentünk és megbeszéltük, hogy a holnapi, azaz a szombati napon felhasználjuk a jegyeket, ha már megnyertük őket. Mivel senki sem szeret hétvégén korán kelni, így azt beszéltük meg, hogy olyan dél körül találkozunk, hiszen addigra nagyjából ki tudunk kászálódni az ágyból.

Mivel kicsit bántott, hogy Nao nem jutott tortához, de már régen evett, így elég korán keltem fel, hogy valami finomat összedobjak neki, viszont a tortakészítésben nem voltam jó, így kárpótlásképpen csokis muffinokra gondoltam. A masszát viszonylag gyorsan sikerült elkészíteni, viszont a megsütéssel már voltak gondjaim. A sütő hol jó volt, hol nem, így volt, hogy egy egész adagot ki kellett dobnom a szemétbe. Mire végeztem fellélegezve ültem le az étkezőbe, hogy egy kicsit lazítsak, amikor a Naohoz beállított csengőhang kezdett el csörögni.

-          Basszus. - kapkodva szaladtam fel, majd a legfelső pólót és a legfelső nadrágot magamra rángatva futottam le. Kezembe vettem a muffinokkal teli dobozt, és szó szerint kiestem az ajtón egyenesen Naominak.

-          Nyomi gyerek, mi a jó eget csinálsz? Nem elég, hogy én is késtem, te még rajtam is túltettél. Mint mindig...

Az emlékkép lepörgése alatt a kezem elkezdett automatikusan rajzolni, a végére pedig egy Naomit és engem ábrázoló képet rajzoltam le. A fülest kivettem a fülemből, majd a nagy zajból arra a következtetésre jutottam, hogy nemsokára kezdődik az óra, viszont Timo még mindig nem volt sehol. Gyorsan lekászálódtam a sorok között, és barátom számát bepötyögve már indítottam is a hívást.

-          Igen? - hangja elég elhalt volt, így biztos voltam benne, hogy a reggeli rossz kedve még mindig jelen van.

-          Hol vagy? Nemsokára kezdődik az óra. Tudod, hogy itt kell lenned. - a háttérből hallottam a levelek suhogását, így ezért is vettem biztosra azt, hogy még nincs itt.

-          Pár perc és bemegyek. A suli előtt vagyok. - kicsit megkönnyebbültem, majd úgy döntöttem, hogy kimegyek és ránézek a barátomra, hogy hogyan is érzi magát. Ahogy kinéztem a bejárat elé Timo valóban ott állt, és éppen egy nem szokványos cselekvést folytatott.

-          Timo, mi van veled? Te komolyan cigizel? - ez nem volt rá jellemző, még bulikban sem, ahol az alkohol befolyásolhatja a tudatot. Akkor cigizett egyedül, amikor a szülei elváltak és választás elé állították, hogy kivel szeretne maradni, ami számára nagyon nehéz volt, hisz mindkettejükkel sajátos viszonya volt.

-          Nem tehetek róla. - nagyon kétségbe esett hangja volt, ami megrémisztett.

-          Mi történt? Nekem tudod, hogy elmondhatsz mindent. - az órára pillantva láttam, hogy még van egy kis időnk az előadás kezdetéig, így odahúztam őt a padhoz, és vártam, hogy elmondja, hogy mi bántja.

-          Annyira nem akartam, hogy ez egyszer bekövetkezzen. Annyira megszerettelek téged is, és megszerettem Pestet is. - rosszat sejtettem, de nem akartam beleszólni, inkább hagytam, hogy Timo folyassa. - Viszont anya új pasija Münchenben lakik. - elcsuklott a hangja, amit nem is csodálok, az én arcomra pedig kiült az, hogy teljesen ledöbbentem. - Anya pedig hallani sem akar arról, hogy apához költözzek, aki ugyebár itt lakik. Én pedig kikészülök ettől. Az senkit sem érdekel, hogy imádok ebbe a suliba járni, vagy hogy én magam szeretnék dönteni a saját életemről. - a döbbentségtől meg sem tudtam szólalni, így csendben hallgattam Timo dühkitörését.

Az ember mindössze megértő barátokra, és gondoskodó szülőkre vágyik fiatal korában. Talán mondanom sem kell, nekem mindez megadatott, igaz lelki társakkal nem büszkélkedem, csupán egy lány van, akiről említést tehetek. Naomi már-már testvérévé fogadott, amit nem tudok elégszer meghálálni neki. Kölcsönös bizalmunknak köszönhetően éppen most is felé tartok, az otthoni vitának köszönhetően cuccaimat egy táskába dobálva, találkozót kértem legjobb barátnőmtől. Mindig is tudta, hogyan kell megnyugtatni az embert, realista énjének évek alatt sok mindent megköszönhettem. A városi padunkon már türelmetlenül vár, felpattanva üdvözöl.

- Na? Mi van már? –látszik rajta az idegesség jele, bár tekintve arra, hogy üzenetben mindössze az SOS feliratot írtam meg, érthető. Hangos sóhajom után helyet foglalok mellette, táskámat ledobva hajamba túrok.

- Nem értik meg anyáék a jövőképemet. Nao, én nem akarok főiskolára menni, főleg nem a marketinget szeretném tovább vinni. Hajthatatlanok, és egyszerűen már beleőrülök ebbe az egészbe. –tizennyolc évesen mindenki azt gondolná, megvannak a konkrét tervek, amiket senki és semmi nem húzhat keresztbe. Nos, eddig a pillanatig én is ebben bíztam, sikertelenül. Anyának berögzült szokása, hogy ha teheti, belerondít minden eltervezett képbe, ami egy pillanatig is kecsegteti fantáziámat.

- Az életed a rajz, nem engedhetsz nekik többet. Igen is állj a sarkadra és mondd el a kész tényeket. Páros lábbal rúglak seggbe, ha felmered adni az álmodat! Neked a művészetin a helyed! –biztatását meghallva apró mosoly telepedik arcomra, határozottságát mindig is csodáltam. Bármennyire is próbálkoztam hasonló tetteket véghezvinni, soha nem jött össze. Talán erre is mondják azt, hogy az ellentétek vonzzák egymást. –Ha lehet, embereld most már meg magad, mert kezdesz szánalmassá válni. –mosolyogva szid, ilyenkor tudom, csak viccel. Sokan bunkónak tartják a társaságunkban, de igazából sok dolgot köszönhetek neki.

- Nem tudom meghálálni mindazt, amit tettél értem. Barátok?

- Örökké. –jobb karját átdobva vállamon magához ölel, ám arca másodpercek alatt komorul el. Fogalmam sincs mi okozhatta a hirtelen hangulatingadozást, de van egy olyan sejtésem, hamarosan minden kiderül. Soha nem kertel, mindig tudja, mit kell mondania, most mégis vonakodva nyitja ki száját. –Van egy apró bibi a dologban. –összehúzott szemekkel méregetem, arrébb csúszva a padon, arcát tanulmányozom. Fejét lehajtva eléri, hogy kétségbeessek, nem készültem fel semmilyen negatív hírre, pláne nem most, és ezek után. Haját füle mögé túrva fél szemmel rám pillant, érdes sóhaja jelzi, sírás határán mozog.

- Bökd ki!

- Elköltözünk. –felnevetve lököm meg, viszont a felismerés hamar magával ragad. „Nem viccel, Nao most nem viccel.” Egy szó visszhangzik gondolataim között, tudom jól, mekkora fájdalommal jár most mindez neki, viszont nekem sem könnyű.

- Nincs az a távolság, amit mi ne tudnánk átvészelni. –hangom kissé elcsuklik, magabiztosságot és nyugalmat erőltetve arcomra, próbálom felvenni vele a szemkontaktust.

- Londonba. –körülbelül egy hónapja folyamatosan hajtja, van egy rossz megérzése. Édesapja származására gondolva ez egyáltalán nem meglepő, csak azt nem értem ezt az egy évet már miért nem bírták itt ki. –Na, öcskös, még most tartod a távolság elméletét? –kihallom az iróniát szavai mögül, próbál erős maradni, de a látszat néha csal. Könnyeimet nyeldesve szótlanul ülök mellette, tudom, most semmi nem fejezi ki érzéseinket. Kiskorunk óta barátok vagyunk, de talán a tinédzserkor okozta csalódások hoztak ennyire össze minket. Bármikor számíthattunk a másikra, mindössze egy üzenetbe került, valamint húsz perc várakozásba, és valaki válla mindig szolgálatunkra állt.

- Mikor?

- Két nap múlva. –két nap, csupán ennyi maradt nekünk. Tudom jól, bármit ígérhetünk egymásnak, ha átlépi a londoni határt, barátságunk megromlik. Új közeg, új emberek, új arcok, új társadalom. Számára minden ismeretlen lesz, még én maradok a monoton hétköznapokban, ahol a vitán és a tanuláson kívül semmi életem lesz. Az örömök, a boldog pillanatok megszűnnek. Egy dolog nyugtat, a modern technológiának köszönhetően bármikor tarthatjuk a kapcsolatot, beszélhetünk egymással, ha úgy adódik és a szabadidőnk is megengedi. De az akkor sem lesz olyan, mint most. Nem ölelhetem meg, nem találkozhatok vele akkor, mikor kedvem tartja, nem bámulhatjuk együtt a motorosokat, és nem röhöghetünk az árgus szemekkel figyelő embereken. Pénteken valami megváltozik, amiből nem feltétlenül jövünk ki nyertesként.

Észrevétlenül folytak le a könnycseppek az arcomon, hiszen az emlékkép bevillanása eléggé felzaklatott. Ráadásul a történelem megismétli önmagát, és a legjobb barátom ismételten külföldön folytatja az életét. Nélkülem. Timo tudta, hogy min mentem keresztül, mikor Nao elment, hiszen ő szedett fel a padlóról és ő rugdosott, mikor teljesen kilátástalannak tartottam a helyzetemet. Tehát elképzelhetőnek tartom, hogy ezért nem akarta elmondani, hogy min rágódik.

-          Én nagyon sajnálom. Nem akarlak itt hagyni, se téged, se a sulit. Te tudod a legjobban, hogy a divat a mindenem. Ott nem számít, hogy ki vagyok, vagy hogy kihez vonzódom, csak az számít, hogy jó vagyok benne. Ma még beszélek apával, hátha meg tudja győzni anyát, hogy ne kelljen vele tartanom. Semmi kedvem sincs németül társalogni mindenkivel. Ráadásul még egy évem van hátra a képzésben. Ezt az egy évet már simán kihúzhatnám itt. – megértettem, hogy miért borult ki Timo, hisz azt kéne itt hagynia, amiért eddig dolgozott, és ami az élete. Nekem pedig nagyon fájna, ha őt is elveszíteném és vele is csak az internet és a kamerák segítségével tudnék beszélgetni.

-          Menjünk be órára és addig felejtsünk el mindent. Majd utána megpróbálunk valamit kitalálni, hogy itt maradhass legalább még egy évig. - barátom szó nélkül megölelt, majd a könnyeink letörlése után szerencsére még időben sikerült elfoglalnunk a helyünket az előadó teremben.

Természetesen annak keretében, hogy nem említjük a költözést, ezt az órát is úgy kezdtük, mint a többig, vagyis, hogy kibeszéltük az előadónő undorító divatérzékét. Kicsit meg voltunk lepődve még az első évben, hogy pont ő fog minket a divatról tanítani, de szerencsére azóta megtanultuk, hogy az öltözködése és a hozzáértése a divathoz két külön szálon mozog.

-          Szerinted miért pont ezt az öltözéket választotta? Ha lenne divatrendőrség szerintem simán életfogytiglan lenne a büntetés ezért a stílushibáért. - halkan próbáltam meg suttogni, de nem sikerült eléggé, ugyanis az előző sorban két lény jóízűen kezdett el nevetni a poénomon, amit nem annak szántam. Persze, ha most Nao itt lenne biztos előállna azzal a szöveggel, hogy jó vicc volt, kár, hogy nem jött be, vagy amit még előszeretettel használt, ha megpróbáltam poénos lenni, az a hát ez nem volt vicces nyomi gyerek szöveg lett volna.

-          A csíkos és kockás még az ókorban sem volt divat, most pedig már kétezer tizenhármat írunk. Szerintem megörökítem ezt a jelenséget. Csinálj róla egy jó képet, addig én előveszek egy lapot meg a tolltartómat. - nevetnem kellett azon, hogy Timo le akarja rajzolni a tanárt, de nem ellenkeztem, hiszen kíváncsi voltam, hogy milyen rajzot hoz össze a duplaóra keretein belül. Gyorsan elővettem a telefonom, majd egy jól beállított kép elkészítése után odatartottam Timonak a kijelzőt, hogy elkezdhessen alkotni. Közben persze a tanár egy csomó grafikonnal és táblázattal ostromolt minket, amiket én barátom telefonjával megörökítettem, hiszen nem volt kedvem lekörmölni az adatokat, és persze ha lett volna sem tudtam volna leírni őket, ugyanis harminc másodpercnél egyik képet sem láttuk tovább.

-          Na, hogy állsz? - szerencsére a szünetben a tanár nem tartózkodott bent a teremben, így nyugodtan hangoskodhattunk, és nem kellett suttogva kommunikálnunk.

-          Egész jól. Szerintem kész leszek óra végére. Aztán mintha ez lenne az életem fő műve otthon kirakom majd bekeretezve a falamra. Ha pedig majd végzünk, akkor odaadom a rajzot a tanárnak. Ha jó a humora, akkor örülni fog neki, ha nem akkor nem annyira fog neki tetszeni. - miután végigvezette a kép jövőjét újra a rajzon dolgozott, én pedig csak a fejemet fogtam a nevetéstől.

-          Szerintem maximum huszonnyolc éves, szóval csak van egy kis humorérzéke, és nem egy megsavanyodott, a fiatal éveit az iskolában töltő nő a tanárunk. – barátomra nézve csak ingatta a fejét, majd felhúzott a székből és kifelé kezdett el húzni. – Ugye nem akarsz ellógni? – kicsit megijedtem, mert az tény, hogy a szőke hajú barátomtól ez kitelne.

-          Hülye. Csak kimegyünk. Jó az idő, szóval mit üljünk ott húsz percig, vagyis már csak tizenöt percig? Menjünk el addig a kisboltba, és szívjunk el egy cigit. – ránéztem Timora, aki nagyon is komolyan gondolta nem csak a kisboltot, de a cigizést is. Tényleg eléggé padlóra küldhette az a dolog, amiről nem beszéltünk a dupla órán, és a közötte lévő szünetbe sem.

Kint egy focicsapatnak elegendő kaját és innivalót vettünk, aminek nem értettem a miértjét, de pakoltam a kosárba, amit a barátom mondott, és nem ellenkeztem, hiszen azt sem tudtam, hogy mire készül. Bár a sok alkoholos italból és kísérőből már egy kicsit előre tudtam gondolkodni, csak nem értettem, hogy miért pont most vásárolunk be egy nagyszabású bulihoz. Vagy ezt kettőnknek veszi? Kérdőn kezdtem el mustrálni a kosár tartalmát és felmértem, hogy két főre ez elég sok lenne, így maradtam annál az ötletemnél, hogy Timo egy bulit akar rendezni.

-          Minek kell neked ennyi kaja és pia az óra szünetében? – már a pénztárnál álltunk, és ez után a kérdés után már a következő is megfogalmazódott a fejemben. – És, hogy fogjuk mi mindezt elcipelni? – lehet, hogy túl sokat aggódtam, de valahogy nem nyugtatott meg a tudat, hogy ezzel a sok cuccal kellesz körülbelül visszaszaladni a suliba, ugyanis öt percünk volt még a második óra kezdéséig.

-          Nyugodj meg. Veszünk nagyméretű szatyrokat. Ne lihegd túl. – nem akartam ebbe a szócsatába belefolyni, így csak megforgattam a szemem, majd az egyik szatyrot elkezdtem megpakolni.

Nagyjából tíz percet sikerült késnünk, amit a tanár szinte észre sem vett, hiszen a táblára írt fel valamiféle táblázatot, amilyeneket az előző órán kép formájában vetített ki. Mikor leültünk a helyünkre Timo folytatta a rajzát, én pedig azt a füzetemet kezdtem el átlapozgatni, amiben mindenkiről és mindenről megtalálhatott az ember rajzokat. Az évek során rengeteg ilyen füzetet töltöttem be, hiszen az általános iskolában és a gimnáziumban is nagyon sok olyan ötletem volt, amit szívesen vittem át papírra. A füzeteimet persze a szekrényem aljában őrzöm, hiszen számomra olyan a füzet, mint egy napló. Benne voltak az aktuális kiszemeltjeim, vagy ha történt valami, akkor egyből papírra vittem azt is. Az egyedüli, aki betekintést nyerhetett a rajzokon alapuló napló tartalmába az Nao volt. Hiszen előtte nem voltak titkaim, ráadásul nagyon sok rajz az ő jelenlétében készült, így alapból sok képet látott már. Kivéve azokat a képeket, amelyeket az elmúlt egy évben készítettem. Persze van, amit elküldtem neki, de az, hogy ő a neten elmondja a véleményét az nem volt ugyanolyan, mintha élőben kifejtette volna azokat.

-          Kész vagyok. – a gondolkodásból persze egyből feleszméltem és a rajzot kezdtem el nézni. Először, amikor Timo elmondta, hogy le akarja rajzolni az előadót azt hittem, hogy egy karikatúrában fogja megörökíteni, de meglepetésemre egy teljesen kidolgozott rajzot hozott össze. – Persze még a csíkokat és a kockákat be kell színezni, de azt majd megoldom később.

-          Timo. Ez a rajz egyszerűen fantasztikus. Lehet, ha most odaadnád neki, még örülne is neki, és lehet, hogy ezért még a jobb jegyet is megajánlaná. – látszott rajta, hogy elgondolkoztattam az ötlettel, ami valljuk be, hogy nem lett volna hülyeség. Bár Timo szemszögéből nézve lehet, hogy azt hitte, azért akarom odaadatni a képet, hogy a tanár egy búcsúajándékként tekinthesse rá?