6. fejezet

Sziasztok Kedves Olvasók!

Fogalmunk sincs, hogy mit kezdjünk most a bloggal. Szeretjük írni Dóra, valamint Naomi életét, de az aktivitás elég csekély az oldalon, feleslegesen pedig nem szeretnénk folytatni. Szóval megkérek mindenkit, aki a blogra téved, vagy esetleg folyamatosan olvassa a fejezeteket, hogy ha szeretné a folytatást olvasni, kattintson a rész végén lévő kis kockák egyikébe, ami segítségével eldöntjük, hogy érdemes-e tovább írni a történetet!:) Előre is köszönjük.

Jó olvasást!

Puszi

Naomi

Selena Gomez - Come & Get it

A sors kegyes fintora lehetetlen helyzetek elé állít minket, földön élő embereket. Szeretteink elvesztése megtöri az idillikus családi hangulatot, egy idő után pedig a gyász felemészt belülről. Ha nem vagyunk eléggé talpraesettek, könnyen kirekeszt minket a társadalom, viszont a túlzott magabiztossággal is csak ezt tudjuk elérni. Édesapámmal sok közös dolgot éltünk át, rengeteg tanácsot adott, segített a fiú ügyeimben, támogatott, ha arról volt szó, sőt még olykor anyával is szembe szállt, ha ő valamit ellenzett. Hiányzik, de meg kell próbálnom elfogadni a tényt, hogy ez az élet rendje. Nem tudom szüleimet megkülönböztetni, mind a kettőjükhöz egyforma bizalommal fordultam, voltak cenzúrázott történetek, amit a másik félnek jobban el tudtam mondani, mert tudtam, nem fog elítélni. Megért és segít, ha arra van szükségem. Ha mást nem csak meghallgat, de a tudat, hogy számíthatok rájuk fantasztikus érzés volt. Volt. A múlt idő fájdalmasan tudatja velem a napok menetét, már egy éve, hogy itt hagyott minket apa. A támaszom, a megmentőm, az-az ember, akire a legjobban hasonlított stílusom.

-          Nagyon elgondolkoztál, akarsz beszélni róla? –kérdését meghallva kissé összerezzenek. Rossz szokásom volt elmerülni gondolataimban, emlékeimben. Nemleges fejrázásomra felfigyelve, folytatja mondatát. - Hamarosan hazaérünk. –mosolyogva szorítja meg kezemet, megállva egy, az enyémhez hasonló egyszerű ház előtt, érdeklődve pillantok rá. Utcatáblát nem néztem séta közben, valahogy arra koncentráltam, hogy szívem ne ugorjon ki a helyéről. –Minden srácnak van külön háza, ahogy nekem is. Erről csak a barátnőm, Louisék, és most már te tudsz. Szóval titok. –kacsintva egyet maga után húz, de a mondat első fele visszhangzik agyamban. Ez nem helyes, menj haza. Semmi keresnivalóm nincs mellette, csak még több galibát okoznék amúgy sem egyszerű életében. Megtorpanva nézek rá, lehet csak paranoia az egész, de mintha a „barátnőm” szót kihangsúlyozta volna. Lehet ezzel is jelezni akart, hogy semmi hátsószándék nincs tettei mögött, csupán tényleg meg szeretne ismerni.

-          Igazából most jut eszembe, holnap korán kell kelnem. –jó lenne kicsit magabiztosabban mondani, mert egyáltalán nem fog hinni nekem. Rábólintva mondatomra reménykedek abban, hogy veszi a lapot, és inkább elenged, mintsem itt tartson.

-          Ne, maradj még. Utána hazakísérlek, ígérem. –hatalmas szemeivel néz rám, behúzva az ajtón, egy gyönyörű nappali tárul szemeim elé. Lábamról a vizet a lábtörlő segítségével letörlöm, eléggé hülyén festhetett ez a mozdulat, de mégse járkálhatom be lakását.

-          Nem lehet.

-          Miért? –hátulról megfogva derekamat egészen a konyháig tol, mindeközben pedig lassú léptekkel jön mögöttem.

-          Te céloztál rá, nem én. –a konyhapultnál elhelyezett bárszékek egyikére felpattanok, hajamat kezeimmel összefogom. Az éveken át tartó sportnak köszönhetően alakomat csinosnak mondanám, bár eddigi barátaim közül sokan találtak valami kivetnivalót mindebben. Ilyenkor jött Dora a képbe és egy apró pofonnal elmagyarázta azt, amit szerinte alapból tudnom kéne. Ha mást nem abból, ahogy rám néznek a férfiak.

-          Nem céloztam semmire. Teát kérsz? Nem vagy éhes? –passzív énemet elővéve, észleli rajtam a változást. Hangosat sóhajtva vizet tesz fel forrni, valamint két tea filtert vesz le a polcról. –Mi a baj? –baj? Az nincs. Probléma? Annál inkább. Félek, hogy most jött elő kamasz énem, minden második srác a szerelmemmé fog válni. Nem tudtam csak úgy belezúgni senkibe, de Zayn teljesen elvarázsolt. Lehet stílusával, külsejével, vagy kedvességével, fogalmam sincs. De ennek nem lesz jó vége.

-          Ezt én is kérdezhetném tőled, de nem válaszolsz semmire. –duzzogva dobolok a pulton, felnevetve elkészíti a teát.

-          Mit szeretnél tudni?

-          Miért voltál ma ideges? –valóban a leginkább ez a tény foglalkoztat, de úgy érzem, most sem kapok megfelelő választ minderre. A csengő megszólal, Zayn pedig rémült tekintettel rohan az ajtó felé.

-          Szia Zayni! –egy mélyebb női hangot hallok, valószínűleg Perrie, a barátnője állított be kis társaságunkba.

-          Mit csinálsz itt? Részeg vagy. –undorral ejti ki a szavakat száján, kíváncsi természetemnek köszönhetően az ajtófélfáig lépkedek. Lehet azért volt ideges, mert barátnőjéről tudott meg valamit. Bár csak találgatok, ugyanis semmivel nem vagyok most tisztában.

-          Megbántam mindent, nem akarok többet nélküled élni. –a lány sem hiszi el mondandóját, fel-felkacagva beszél a fiatal sráchoz. Lehet ittas állapotának köszönhető nevetése, de az is lehet csak a hírnévre vágyik. Bár ez az elméletem már megdől, ugyanis a Little Mix tagjaként rengeteg rajongót szerzett magának.

-          Ennyi? Ennyi? Megbántál mindent, és fogadjalak vissza? Normális vagy? Ezt egyszer eljátszottuk, másodjára már nem fogjuk. Most pedig kérlek, menj el. –kiabál a lánynak, aki csak nevet az egészen. Üvegcsörrenés hangja csapja meg a fülemet, legszívesebben megnézném, hogy mi történik odakint.

-          Van itt valaki. –aj, Nao. Most légy okos. Igazából nem ismerem ezt a lakást, tehát úgy nagyon elbújni se tudnék, hogy ne keverjem Zaynt nagy bajba, szóval visszaülve a székre, felfigyelek egy lila hajú lányra, aki berontva az ajtón dühösen mered rám. –Te ribanc, mit keresel a pasim lakásában?

-          Állj már le, ő nem tehet semmiről. Kérlek Pezz, menj el.

-          Igazából Zayn rendkívül unalmas pasi. Mindenki rossz fiúnak állítja be, holott egy kis bárány. Magától nem mer kezdeményezni senkinél, a szex pedig tabu téma nála. –kacagva dobja hátra hosszú haját, kék szemei megvillannak a konyha fényében.

-          Arra nem gondolsz, hogy esetleg csak rád nem gerjedt be? –iróniával teli hangomat meghallva már elindul felém, ám Zayn megfogva a karját az ajtó felé rángatja. Lehet nem volt éppen nőies a kérdésem, de ebben a helyzetben már nem tűrtem tovább Zayn alázását. Tudja jól, a srác nem fog visszavágni neki, ahhoz túlságosan is tiszteli a nőket. Meghallva az ajtó kattanását a nappali felé indulok. –Én most inkább elmennék haza.

-          Ne haragudj rám, fogalmam sem volt, hogy ő az. Maradj még. –esdeklő kiskutya szemeibe belenézve, nem tudok nemet mondani neki. Úgy érzem, most szüksége van valakire, aki nem csak bírálni tudja.

-          Ah, ki fogsz nyírni Zayn Malik. –megforgatva szemeimet, lehuppanok a nappaliban elhelyezett fehér bőr kanapéra, lábaimat felhúzva, jólesően kortyolom a forró teát. Igazából a lelkem megnyugszik, ha mellette vagyok, de fogalmam sincs, hogy mindez miért pont most történik velem.

-          Kár lenne érted. –hangja közvetlenül fülem mellől érkezik, nyakamon a libabőrök megmutatják neki reakciómat. Nem akarom, hogy ilyen közel legyen hozzám, túlságosan is vágyom az érintéseire. De miért?!

-          Nagyon, egy riporterrel kevesebb. –felnevetve látatlanba kissé arrébb csúszok, a bögrét pedig az asztalra helyezem.

-          Ne becsüld le ennyire magad. –nyakamba csókolva kezét combomra rakja, illata belengi a körülöttünk lévő teret. Megrészegülve simítok végig arcán, ezzel kissé felbátorítva őt. Megfogva derekamat ölébe húz, ajkaimra tapadva csak az oxigénhiánynak köszönhetően szakítjuk meg csókunkat. Hátul beletúrva hajába apró nyögés hagyja el száját, kezei ruhám alá csúsznak.

-          Ne. –mást nem tudok most kinyögni, túlságosan is hatása alatt vagyok. Nem tudom rövid idő alatt miképp érte azt el nálam, ami sokaknak hónapok alatt nem sikerült. Fenekemről a kezei hirtelen csúsznak le, arcát nyakamba rejtve hangosan szuszog.

-          Nem akartalak letámadni, sa… - ujjaimat szájára téve megakadályozom a mondat elmondásában, nem akarom tőle is a sajnálkozást hallani. Abból kijárt eddigi életem során elég sok.

-          Nincs semmi baj, ne rontsd el a pillanatot. Fáradt vagyok, ideje mennem. –felpattanva a kanapéról szobájába siet, majd visszatérve egy melegítővel készségesen nyújtja át nekem.

-          Reggel hazaviszlek, de most maradj itt. –valószínűleg minden arcomra van írva, ezért gyorsan folytatja gondolatmenetét. –Velem. –hatalmas szemekkel próbál meggyőzni, valahogy egy srácban mindig is a mosolya, és a tekintete vonzott a leginkább és olyan, mintha ezzel már ő is tisztában lenne.

-          Rendben. Merre van a fürdő? –az egyik fehér ajtó felé mutatva, monoton léptekkel indulok el, gyors zuhanyzás után résnyire nyitom a mahagónit. –Öhm, Zayn. Törölköző? –bocsánatkérő tekintettel indul el felém, egy puha pamutot átnyújtva, végigméri lábamat. Örülök, hogy arcomon kívül csak ez a testrészem látszik kívülről, ugyanis alapjába véve szégyellős természetű vagyok. Felkapva szürke melegítőjét, és pólóját, kipirultan lépek ki a konyhába.

-          Hát, kicsit bő. De azért jól áll. –mondatát kacsintással fejezi be, az egyik vendégszoba felé masírozva felkapcsolja a lámpát.

-          Köszönöm. –végigsimítva karján ledőlök az ágyra. Hihetetlen, hogy egy interjú ennyire meg tudja változtatni az ember életét. Legvadabb álmomban sem gondoltam volna, hogy pont a híres banda egyik tagjánál fogok éjszakázni. A percek lassan vánszorognak, az óra hajnali kettőt mutat. Szuper, hamarosan kelnem kell, de agyam egyszerűen nem tud kikapcsolni. Hálás vagyok édesapámnak azért, hogy végül itt kötöttünk ki, hiszen Magyarországon ezeket a dolgokat maximum hírből hallottam volna, valamint a munkalehetőségek sem annyira adottak, így mindenféleképpen külföld felé orientálódtam volna. A barátnőm rettentően hiányzik, ahogy anya is, de amikor időm, és energiám engedi, meglátogatom őket. Ajtóm lassan nyílik ki, a barna szempár hunyorogva pillant az ágy felé. –Te sem tudsz aludni? –kezét szívéhez kapja, hátrahőkölve tudatja velem, megijesztettem.

-          Nem. Bejöhetek? –igenlő válaszomat meghallva kitárja teljesen az ajtót, majd ágyamig lépkedve, befekszik mellém. –Mesélsz az életedről? –halk hangja megnyugtató most az éjszakában, mocorogva egy kicsit, felülök mellette.

-          Pont azon gondolkoztam, hogy ha apa anno nem hiányolja Angliát, most nem lenne mindez. - törökülésbe helyezkedve a nadrág kissé megnehezíti dolgomat, felé fordulva beszélni kezdek. –Tudod, nem bírom feldolgozni a tényt, hogy a legjobb barátnőm ilyen távol van tőlem. Rengeteg dolgot köszönhetek neki, mindig mellettem volt, ha szükségét érezte. Bármilyen gondokkal is küzdött, miattam félretett mindent. Határozottan kijelenthetem, hogy a pár hónap korkülönbség miatt nővéremként tekintek rá, bár néha olyan, mint egy öt éves gyerek. –utolsó mondatomat meghallva, felnevet. Értetlen tekintettel emelem fel fejemet, mire kezeit maga előtt megtartva védekezni kezd.

-          Ne haragudj, de egyből Niallre gondoltam. –nem ismerem a srácot, de az interjú készítése előtt utánuk olvastam. Belegondolva sok mindenben hasonlít Dorára, mind az evési stílusát tekintve, mind pedig személyiségét kiemelve.

-          Elárulok egy titkot, nagy szerelme. –mosolyogva konstatálom a meglepődött tekintetét, féloldalas mosolyát meglátva szívem kihagy egy ütemet.

-          De, ha a legjobb barátnőd 1D rajongó, te hogy-hogy nem?

-          Ne vedd magadra, de soha nem voltam a szerelem megszállottja. Mivel eddig nem tudtam senkibe se beleszeretni, nem vágyom az ilyen zenékre sem. –érdekes lehet számára ez a tény, hiszen az egész világ 1D lázban él, viszont ott van a negatív oldala, sokan kritizálják, és bírálják is őket.

-          Még nem volt barátod? –fejen csapva a párnával, várom a reakcióját, ami kimerül a nevetésben. Lefordulva az ágyról hangosat puffan a földön, hiába nyúltam utána, nem tudtam megakadályozni a zuhanását. Az ágy szélére mászva lenézek rá, mire megfogva kezeimet, maga után ránt. –Örülök, hogy megtudhattam, ha egy szikla szélén lógnék, nem mentenél meg. –nevetése sóhajba fúl, ugyanis csípőjére ülve mérgesen tekintek rá.

-          Utánad kaptam, de tekintve arra, hogy fáradt vagyok, az én reflexeim sem szuperek már. –kiállva saját igazam mellett mászok vissza az ágyra, Zayn viszont a földön marad. –Na, mi van Superman, nem jössz?

-          Szóval, volt már barátod?

-          Persze. De féltem kimondani a szeretlek szót, úgy éreztem a mai világban már egyáltalán nem azt jelenti, mint régen. Mindenki dobálózik vele, teljesen értelmetlenül. Senki mellett nem éreztem azt, hogy ha nem lenne velem, hiányozna. Rendszerint a hozzáállásom miatt egy hónap után szakítottam mindenkivel, vagy éppen engem tettek lapátra. –megrántva a vállamat bebújok a takaró alá. Életem során mindössze két baráttal rendelkeztem, nagyon sokáig a társaságunkban egyedül én voltam szingli és ez soha nem zavart. Megtehettem mindent következmények nélkül, szabadon élhettem, ami sok embernek nem adatik meg egy párkapcsolatban. Nem kellett tartanom a féltékenységi jelenetektől, ha éppen egy srácra rámosolyogtam és én sem féltem a megcsalás terhétől, ami percek alatt szakad az ember nyakára.

-          Így már minden világos, szóval te is egy falat építettél magad köré. –bólintásomat nem látja, mégsem firtatja tovább a témát. –Visszatérve a barátnődre. Mi lenne, ha meglátogatna? Valahogy biztos meg tudnád oldani, hogy eljöjjön hozzád. Nem?

-          De, csak még azt nem tudom, hogy miképp hozhatnék össze mindent. Mióta új helyen dolgozom, azóta bizonyítani akarok. Meg akarom mutatni, mire vagyok képes, így se időm, se energiám nincs arra, hogy leszervezzek mindent. –hangosat sóhajtva bemászik ő is a takaró alá, majd hátamhoz simulva, végigsimít oldalamon.

-          Segíthetek, ha elfogadod a feltételeimet. –nevetve lököm arrébb, nem fogom kihasználni hírességét, hiába tudom, hogy a kapcsolatai megvannak világszerte. –Hé, legalább hallgass meg.

-          Oké, mondd, mik azok a bűvös feltételek.

-          El kell velem jönnöd, vacsorázni. –oké, ez, stimmt. Nem is nagy teher, mert jól érzem magam a társaságában. –Valamint meg kell jelenned egy koncertünkön is és ha mindebbe belemész, a londoni előadásakor már itt lesz a barátnőd, veled. –tanakodok a válaszadáson, igazából félek a következményektől. Mi van, ha egy paparazzi lekap minket együtt? Hiába tudjuk, hogy mindez baráti, akkor sem tudnám elviselni, hogy a világ tele legyen a közös képünkkel.

-          Egyezzünk meg abban, hogy a koncertet bevállalom, a vacsora viszont olyan helyen legyen, ahol nem állítanak meg úton-útfélen és nem fényképeznek le minket együtt. Már így is felhívtam a rajongók figyelmét magamra több rivaldafényt nem szeretnék, ha ez megoldható így. –magához húzva apró puszit ad hajamra, majd egy okét mormog fülembe. Hangja most rekedtes, ámde hihetetlenül vonzó számomra, elégedetten simulok karjai közé. Több szó nem esik közöttünk, elmerülve az álmokba egyszerre alszunk el.

Hosszú idő után, végre kipihenten ébredek. Nagyot nyújtózva kinyitom szemeimet, majd a még alvó srác felé pillantva, apró mosoly jelenik meg szám sarkában. Szóval mindez valóban megtörtént, és nem csak álom volt az egész. Kikelve az ágyból a konyha felé indulok, megkeresve a kávéfőzőt, koffein illattal töltöm meg a hatalmas helységet. Dúdolva mozgok konyhájában, olyan, mintha minden percemet itt töltöttem volna eddig a pillanatig, hiszen mindent ott találok, ahol annak lennie kell. Két csészét kivéve a szekrényből, megtöltöm őket a fekete itallal, cukrot rakva bele, a szoba felé indulok.

-          Zayn, kelj fel. –álomittas szemeit lassan nyitja ki, mosolyogva veszi el a bögréjét. Feltelepedve az ágyra, csukott szemmel kortyolom az életerőt adó italt, rekedtes hangját meghallva, pilláim kipattannak.

-          Jó reggelt.

-          Jó a hajad. –kuncogva nézek borzos fejére, még csapzottan is istenien fest.

-          Uh. –fel akar kelni, de megfogva karját, megállítom.

-          Tényleg aranyos. –megadóan sóhajt, éjjeliszekrényére lerakva a csészét, visszadől az ágyba. –Hahó, szépfiú, az-az ígéreted megvan még, hogy hazaviszel, hogy ne késsek el?

-          Hány óra? –fejére húzva a takarót, nyújtózkodva fordul oldalára.

-          Fél hét. –lerántva róla az ágyneműt, kacagva szaladok ki a szobából. Ahhoz képest, hogy külön tervezte az alvást és én sem akartam másképp, igencsak egymás mellett kötöttünk ki.

-          Készülj kislány, mert indulnunk kell, ha nem akarsz elkésni egyszer az életben legalább. –iróniától csöpögő hangját meghallva, összehúzott szemekkel mustrálom a fiatal srácot.

-          Mondja ezt az, aki ma próbára is megy. –homloka ráncba szalad, agyamban hirtelen kattannak helyre a dolgok. Elszóltad magad. Futááááás! A hangok a fejemben egyre jobban kiakasztanak, rendszerint igazuk van mégsem foglalkozom kellően velük.

-          Honnan tudod?

-          Londonban körülbelül minden lány tudja, hiszen minden álmuk az, hogy olyankor is láthassanak titeket. –ez az Nao, aránylag szépen kivágtad magad! Bosszankodva csapok homlokomra, bemasírozva a fürdőbe, megmosom az arcomat.

-          Mikor szeretnéd a barátnődet látni?

-          Május elején lesz a születésnapja, akkor. –végignézve magamon elkönyvelem, hogy ha így állítok haza, abból még hatalmas pletykaáradat indul.

-          Rendben, akkor ketten eljöhettek a koncertre, de addig még a vacsorát behajtom rajtad. –kacsintva lép mellém, csípőjével kissé arrébb lökve, belenéz a tükörbe. –Ez aranyos?! –beletúrva hajába felsóhajt, az üveg mögül kiveszi hajzseléjét és mesterien belövi séróját.

-          Szerintem ez az igazi Zayn Malik. –kilépve a folyosóra, kezeim közé kapom tegnapi felszerelésemet, türelmetlenül várom a srácot, aki ha minden jól megy, ma még hazajuttat valahogy.

Mosolyogva sietek be az irodába, várva a következő kiadott feladatra. Többen gúnyosan mérnek végig, pedig szokásos öltözetemben jelentem meg. Se egy gyűrődés, se szakadt cucc, semmi. Szóval fogalmam sincs mi a problémájuk. Leülve asztalomhoz megnyitom Twitter fiókomat, ahol anya üzenetén kívül csak azt jelzi az oldal, hogy a One Direction tagjai követni kezdtek. Nevetve gondolok a tényre, miszerint a kombinálás elkezdődik, ha a rajongók észreveszik ezt a megmozdulást. Itt már csak az a kérdés, hogy mennyi időt kell minderre várni. Egyedül annak örülök, Dora nem tudja a Twitter felhasználónevemet, így ő mindezt nem láthatja. Céges barátnőm elém dob egy pletykalapot, amin kéz a kézben sétálunk az este megvilágított utcán. Morogva nyitom ki a teljes cikknél, de bár ne tettem volna.

„Zayn Malik újítani készül. A minap egy gyönyörű fiatal lánnyal kapták lencsevégre a fiatal énekest, úgy tűnik Perrie Edwards már a múlté. Sok rajongó még fel sem lélegezhetett veszekedésük miatt, már újabb barátnő jelölt rohant Malik karjai közé. Vajon ki lehet az ismeretlen személy?” Bosszant a tudat, hogy ennyire sorsukon viselik a srác magánéletét és hiába magyaráznám nekik egy órán keresztül, hogy nincs köztünk semmi nem bírnák felfogni.

-          Nao! Gyere be, kérlek. –a tegnap már hallott szöveggel rukkol elő főnököm ismét, leülve asztalával szembe, kissé ellenségesen méregetem. –Örülök neki, hogy hallgattál rám. Szépen mutattok együtt az interneten, igaz, még találgatják, hogy ki lehet a titokzatos lány, de előbb-utóbb ki fog derülni. Sajnos nem a mi fotósunk talált rátok, de mi írjuk meg azt a cikket, amiben szembesítjük a rajongókat a Zaynnel folytatott viszonyodról. Mit sikerült megtudnod? –életem kezd fenekestől felfordulni, valamint nem nyugtat a tudat, miszerint a főnököm ki akarja teregetni magánéletem egy részét. Az már csak plusz dolog, hogy a fejben megírt cikkből körülbelül csak ismeretségünk lesz igaz, a párkapcsolat és egyéb nyalánkságok már kevésbé.

-          Semmit. –egyszerű, lényegre törő válaszommal nincs kibékülve Josh, komor pillantással jutalmazza tetteimet.

-          Egy egész estét vele töltöttél? Mi van kislány, nem a beszéden volt a hangsúly? –perverz tekintetétől rosszul vagyok, de sajnos nem tudok előle menekülni.

-          Ha annyira meg akarsz tudni róluk valamit, öltözz nőnek és szedd fel őket valahogy. –angyali ábrázattal pattanok fel, viszont szavai megállásra késztetnek.

-          Ha most kilépsz azon az ajtón, a srácok egytől-egyig megtudják, hogy mire béreltelek fel. Még ha nem is tetted a dolgodat, akkor sem fognak többet bízni benned. Ezt akarod? –megadó sóhajtásomat hatalmas mosollyal hallgatja, visszaülve helyemre, nem törődök az érzéseimmel. Vagy a munkámat veszítem el, vagy a fiúkat. Nem is tudom melyik kecsegtetőbb számomra. Telefonom hangos zenéléssel hívja fel magára a figyelmet, Josh az asztal mögül előrehajol és rápillant a kijelzőre. A számsor nekem már ismerős, ám főnököm csalódottan konstatálja, hogy nevet nem ír ki a készülék.

-          Szia.

-          Nao, nincs kedved medencézni velünk? –Lou ordít bele a telefonba, de a háttérből több „igen, gyere” szócskát is kihallok. Nevetve indulnék ki az irodából, ám főnököm még a tervben is megakadályoz.

-          Mikor és hol? –szemei felcsillannak, fiatal kora ellenére hihetetlen nyomorék tud lenni.

-          Címet nem mondhatok, mert lehallgatják a telefont, Superman pedig nem adhat ki titkos információt. Zayni érted megy, rendben? –meghallva a búgó hangot, mosolyogva süllyesztem zsebembe I-phone-omat.

-          Na, mi van? –érdeklődve hajol előre, bennfentes suttogásától kiráz a hideg.

-          Barátnőm hívott, hamarosan Londonba látogat. –a hazugság néha kifizetődő és ezt az elvet alkalmazom most én is. Azt mégsem mondhatom, hogy velük fogom tölteni a napom hátralevő részét, mert akkor kapva kapna az alkalmon és azt nem szeretném. Nem akarom elveszíteni az állásomat, de nem leszek besúgó sem. Nem fogok azért senkit sem elárulni, mert kell a pénz. Annyira undorító még én sem vagyok. –Most elmehetek?

-          Természetesen. Holnap viszont Taylor Swifttel kell készítened egy interjút. –bólintva állok fel, majd kirohanva az irodából, mindenkinek intek búcsúzóul. Mondjuk, ha valaki három napja elém áll és azt mondja, a 1D egyik tagja kinyomozza telefonszámot mindössze azért, hogy felvegye velem a kapcsolatot, kacagva nevezem hülyének. Soha nem szerettem őket, most mégis be vagyok zsongva, mert tudom várnak rám.

A csengőszót meghallva, lefagyva állok a nappaliban. Éppen gépemet pakolom össze, hajamból a víz viszont egyenletesen csöpög a padlószőnyegre. Fejemet fogva rohanok a szobába, a törölköző hossza nem tökéletes az ajtónyitás lehetőségéhez. A csengő újra megszólal, kiordítva, pár percet kérek. Fekete köntösömet felkapva, mezítláb caflatok a bejárathoz.

-          Ne haragudj, nem voltam szalonképes állapotba. –köntösöm legalább takar, de mustráló tekintetétől még most sem tudok szabadulni.

-          Nem tudom, mire utal ez, de nyugodtan beengedhettél volna, nem lennék mérges most sem. –nevetve lép a kanapéhoz, majd időt adva, bekapcsolja a tévét.

-          Hogy készüljek egyébként? –bizonytalanul állok meg az ajtóban, felém fordulva hatalmas mosollyal tekint rám.

-          Medencézünk, most legalább süt a nap. Valamint mivel Harry inni akar, lehet nem foglak tudni hazahozni. –bólintva egyet belépek szobámba, szekrényem aljából Converse táskámat kivéve gyors pakolásba kezdek. Fürdőruha, melegítő, valamint egy csinosabb ruha is belekerül a fekete táskába. Hajamat egy laza kontyba fogom, szürke atléta, sötét farmernadrág kombinációját kapom magamra. Tekintve az esti időjárásra, egy fehér kötött kardigán is karomon landol, lábaimat pedig bőrcsizmába bújtatom. –Készen vagy? –bekopogva az ajtón, résnyire kinyitja. Bólintva fordulok meg, majd szekrényemről még egy szemüveget is lekapok.

-          Mehetünk felőlem. –nem tudom mennyit várhatott rám, időérzékemet a készülés során teljesen elvesztettem. 

5. fejezet

Kedves Olvasók!

Sajnálom, hogy meg kellett titeket váratnom a résszel, de sok dolog jött közbe, ami megakadályozta ezt eddig. Most viszont itt az új rész, oldalt pedig elindítottunk egy szavazást, tekintve arra, hogy kevésbé vagytok aktívak, mint ahogy azt mi szeretnénk, viszont a látogatóknak, rendszeres olvasóknak és a kommentelőknek nagyon köszönjük, hogy látogatják az oldalt.
Jó olvasást! :)

Dóra

(Dóra)

A reggeleket sosem szerettem főleg akkor nem, ha körülbelül két és fél órát aludhat az ember. Kicsit meglepődtem magamon, hiszen nem voltam már részeg, amikor hazajöttünk, de ugyanúgy, mint Timo a buli ruhámban aludtam el, ami egyébként tisztára nem jellemző rám, hiszen megszállottan a pizsamám híve vagyok. Talán néha túl megszállottan is. Például, amikor vasárnap egész nap a pizsamámat koptatom, mert nincs kedvem átöltözni egy otthoni ruhába. Miután teljesen eljutott a tudatomig, hogy már reggel van, és a telefonom ébresztőjére keltem fel, gyorsan odanyúltam a készülékhez, majd találomra megnyomtam egy gombot, és reménykedtem benne, hogy az a gomb nem a szundi billentyű volt.

-          Timo ébredj, lassan indulnunk kell. Kötelező óra, tudod. – Timo midig is a lógás híve volt, míg én inkább azon voltam, hogy egy órát se hagyjak ki, és mindig ott legyek mindenféle gyakorlaton, vagy azokon a külön kurzusukon, amit a tanárok megszabtak. Barátom felől egy halk nyöszörgés hallatszott, ami nála körülbelül annyit jelentet burkoltan, hogy adj kávét és reggelit és felkelek. – Tíz perc múlva reggeli lent. Ha nem jössz le, megeszem mindet és még kávét sem hagyok, amit frissen főzök. – mondandóm végét persze kissé nyálasan elnyújtottam, de már annál a szónál biztos voltam benne, hogy le fog jönni, hogy reggeli.

Miután lementem egy cédulát találtam a hűtőn a következő felirattal: Korán mentem el dolgozni és sokáig maradok. Légy jó. Elolvasás után megrándítottam a vállam, majd a tíz perc reggeli készítő időre gondoltam, amit nem lett volna célszerű túllépni, ugyanis biztos voltam benne, hogy Timonak kicsit nehéz reggele, vagy inkább napja lesz. A hűtőből kivéve néhány tojást gyorsaság miatt egy rántotta reggelire gondoltam, majd a tojások serpenyőbe helyezése után egy gyors mozdulattal még a kávéfőzőt is bekapcsoltam, hogy teljes legyen a kép. Nagyjából letelt a tíz perc, amikor egy alkoholfőzde szagú srác csoszogott le a lépcsőn.

-          Jó reggelt! – amíg én friss voltam és vidám Timo arcán egy egész bolygó világfájdalma tükröződött.

-          Mi az, hogy jó reggelt? A fejem majd leszakad, a gyomrom sem valami jó, és még órára is be kell mennem. Ez neked jó reggel? - nem akartam leállni vele vitatkozni, hogy minek ivott annyit így csak legyintettem egyet a kezemmel, és elé raktam a reggelit a tojásrántottával és a kávéval együtt. Az viszont meglepett, hogy még egy köszönömöt sem kaptam a reggeli miatt, de csak ráhagytam és elindultam az emeletre, hogy egy kicsit összeszedjem magam. Szerencsére kint jó idő volt, így egy rövidnadrág és egy egyszerű póló mellett döntöttem, hajamat pedig lófarokba fogtam, sminkkel pedig egyáltalán nem is foglalkoztam. Mikor leértem Timo még mindig az asztal felett görnyedt, a reggeliéből pedig alig hiányzott valami.

-          Szerintem jó lenne, ha csipkednéd magad, mert biztos, hogy nem fogom kimagyarázni, ha elkésel a suliból. Tudod, hogy kötelező a megjelenés. – mindig rá kellett szólni, mert nem volt az erőssége a tanulás és a sietség, viszont amennyire nem szeret tanulni, annyira a mindene a divat.

Szerencsére azért a másnaposság, és a mérhetetlenül nagy fáradság mellett is felfogta, hogy amit meg kell csinálnia, azt meg kell csinálnia, így a tojás felét mégis elpusztította, majd felvánszorgott, hogy a ruháit magára kapkodja. Körülbelül úgy mozgott, mintha egy lassított felvételt még lassabbra vennék, borzalmas volt nézni, hogy hogyan szenved. Elindult a földszint felé kezében az ingjével, amikor valószínűleg az is eszébe jutott, hogy a hajnali hidegebb időre tekintettel, még egy zakót is vett fel. Csalódottan sétált vissza az emeletre, majd egy öt perc múlva láttam viszont őt, akkor persze már az inggel és a zakóval együtt.

Suliba menet Timo eléggé hallgatag volt, és komolyan kezdtem elgondolkodni azon, hogy valamiért megsértődött rám, aztán rájöttem, hogy úgymond nem tettem ellene semmit, így folytattam a gondolkozást, hogy miért ilyen amilyen, hisz a másnaposság nála nem így ütközik ki. A szemei karikásak voltak, és nagyon úgy tűnt, hogy bántja valami.

-          Timo van valami baj? - a kezeit zsebre dugta, majd lassan araszolva haladtunk tovább a suli felé. Nem úgy tűnt, mintha el szeretné mondani, hogy mi bántja, de azért én próbálkoztam tovább. - Timo tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz. - győzködtem barátomat, de még mindig csak csöndben sétált mellettem. - Figyelsz te rám egyáltalán? - felcsattantam, hisz mindenben támogattam bármit tett, most viszont esze ágában nem volt elmondani, hogy mi bántja, és mitől változott meg a kedve a reggel folyamán.

-          Dóra, most csak hagy egy kicsit. Egyedül akarok lenni, jó? Elmegyek, sétálok egyet. - köpni, nyelni nem tudtam, hisz barátom ilyen hangnemet sohasem használt eddig velem szemben, mire pedig rákaptam a tekintetem már a suli közelében lévő park felé tartott, ahol régebben is előszeretettel sétálgattunk csak akkor közösen.

Nem értettem, hogy miért változott meg barátom hangulata szó szerint egyik percről a másikra. Mindig mindent meg tudtunk eddig beszélni, de most még csak arra sem méltatott, hogy a problémáit megossza velem, és együtt megoldjuk azokat, vagy legalább csak próbálkozzunk. Kicsit rosszul esett, így lehajtott fejjel kullogtam be az iskola kapuin. Lassan félév vége volt, de azt, hogy mikor melyik teremben vagyunk valahogy sohasem tudtam megjegyezni, így kénytelen voltam segítségképpen belenézni az egyik füzetembe, hogy ne tévedjek el. Miután végre letisztáztam, hogy melyik részlegen leszünk a lépcső felé kezdtem el araszolni, ugyanis a harmadik emelet volt a célom. Beérve a terembe kicsit meglepődtem, ugyanis rajtam kívül azok tartózkodtak még a teremben, akiknek volt már egy plusz órájuk. ,,Most komolyan ilyen korán jöttem?" A fejemben csak ez a mondat visszhangzott, hisz nem az volt rám sosem a jellemző, hogy mindenhová elsőként érek oda.

'Sohasem szerettem a négy fal között és ezt barátaim is nagyon jól tudták. Az egyik iskolai versenyek a nyeremény egy kétszemélyes állatkertbelépő volt, amire én nagyon hajtottam viszont Nao nem annyira. A válaszokat néha direkt rosszul adta meg, pedig szinte az összes ráeső kérdésre tudta a választ.

-          Muszáj elszúrnod?! Állatkertbe akarok menni. - kissé hisztisnek tűnhettem abban a percben, de nagyon el szerettem volna menni.

-          Nyomi gyerek semmi kedvem menni. Még eljönni sem lett volna kedvem erre a versenyre, ha nincs a plusz ötös. Szóval inkább legyünk másodikak, vagy harmadikak vagy sehanyadikak. - mikor meghallottam Naot kicsit lehervadt a hangulatom.

-          Második hely? Tele akarod tömni a fejed tortával, mi? - nevetésben törtünk ki, amint kiejtettem a szavakat és céloztam arra, hogy Nao miért a második helyre pályáz.

-          Jó hogy. Isten se tudja már, mikor ettem utoljára. Bár így tuti, hogy edzésen plusz kört kell majd futnom, de nem érdekel, megéri. - végére már annyit beszéltünk a tortáról, hogy még az állatkerti belépőről is lemondtam volna, csak azért, hogy a torta a miénk legyen.

-          Nagyon köszönjük mindenkinek a megjelenést. Nem húzom sokat az időt, hiszen tudom, hogy mindenki már hazafelé tartana. Tehát az első helyezést az ötös csapat érte el. - nevetve fordultam barátnőm felé, aki csak vicces fejeket vágott be.

-          Szerintem túl jók vagyunk ahhoz, hogy másodikak legyünk. - nevetve álltam fel, majd átvéve a nyeremény, a borítékot lobogtatva ültem vissza az asztalhoz.

-          Az biztos, hogy ezért megetetlek az első húsevővel, vagy beduglak a rokonaid közé. - barátnőmet meglátva elkapott a nevetés, ugyanis arcáról teljes komolyság tükröződött.

A verseny után egyenesen hazamentünk és megbeszéltük, hogy a holnapi, azaz a szombati napon felhasználjuk a jegyeket, ha már megnyertük őket. Mivel senki sem szeret hétvégén korán kelni, így azt beszéltük meg, hogy olyan dél körül találkozunk, hiszen addigra nagyjából ki tudunk kászálódni az ágyból.

Mivel kicsit bántott, hogy Nao nem jutott tortához, de már régen evett, így elég korán keltem fel, hogy valami finomat összedobjak neki, viszont a tortakészítésben nem voltam jó, így kárpótlásképpen csokis muffinokra gondoltam. A masszát viszonylag gyorsan sikerült elkészíteni, viszont a megsütéssel már voltak gondjaim. A sütő hol jó volt, hol nem, így volt, hogy egy egész adagot ki kellett dobnom a szemétbe. Mire végeztem fellélegezve ültem le az étkezőbe, hogy egy kicsit lazítsak, amikor a Naohoz beállított csengőhang kezdett el csörögni.

-          Basszus. - kapkodva szaladtam fel, majd a legfelső pólót és a legfelső nadrágot magamra rángatva futottam le. Kezembe vettem a muffinokkal teli dobozt, és szó szerint kiestem az ajtón egyenesen Naominak.

-          Nyomi gyerek, mi a jó eget csinálsz? Nem elég, hogy én is késtem, te még rajtam is túltettél. Mint mindig...

Az emlékkép lepörgése alatt a kezem elkezdett automatikusan rajzolni, a végére pedig egy Naomit és engem ábrázoló képet rajzoltam le. A fülest kivettem a fülemből, majd a nagy zajból arra a következtetésre jutottam, hogy nemsokára kezdődik az óra, viszont Timo még mindig nem volt sehol. Gyorsan lekászálódtam a sorok között, és barátom számát bepötyögve már indítottam is a hívást.

-          Igen? - hangja elég elhalt volt, így biztos voltam benne, hogy a reggeli rossz kedve még mindig jelen van.

-          Hol vagy? Nemsokára kezdődik az óra. Tudod, hogy itt kell lenned. - a háttérből hallottam a levelek suhogását, így ezért is vettem biztosra azt, hogy még nincs itt.

-          Pár perc és bemegyek. A suli előtt vagyok. - kicsit megkönnyebbültem, majd úgy döntöttem, hogy kimegyek és ránézek a barátomra, hogy hogyan is érzi magát. Ahogy kinéztem a bejárat elé Timo valóban ott állt, és éppen egy nem szokványos cselekvést folytatott.

-          Timo, mi van veled? Te komolyan cigizel? - ez nem volt rá jellemző, még bulikban sem, ahol az alkohol befolyásolhatja a tudatot. Akkor cigizett egyedül, amikor a szülei elváltak és választás elé állították, hogy kivel szeretne maradni, ami számára nagyon nehéz volt, hisz mindkettejükkel sajátos viszonya volt.

-          Nem tehetek róla. - nagyon kétségbe esett hangja volt, ami megrémisztett.

-          Mi történt? Nekem tudod, hogy elmondhatsz mindent. - az órára pillantva láttam, hogy még van egy kis időnk az előadás kezdetéig, így odahúztam őt a padhoz, és vártam, hogy elmondja, hogy mi bántja.

-          Annyira nem akartam, hogy ez egyszer bekövetkezzen. Annyira megszerettelek téged is, és megszerettem Pestet is. - rosszat sejtettem, de nem akartam beleszólni, inkább hagytam, hogy Timo folyassa. - Viszont anya új pasija Münchenben lakik. - elcsuklott a hangja, amit nem is csodálok, az én arcomra pedig kiült az, hogy teljesen ledöbbentem. - Anya pedig hallani sem akar arról, hogy apához költözzek, aki ugyebár itt lakik. Én pedig kikészülök ettől. Az senkit sem érdekel, hogy imádok ebbe a suliba járni, vagy hogy én magam szeretnék dönteni a saját életemről. - a döbbentségtől meg sem tudtam szólalni, így csendben hallgattam Timo dühkitörését.

Az ember mindössze megértő barátokra, és gondoskodó szülőkre vágyik fiatal korában. Talán mondanom sem kell, nekem mindez megadatott, igaz lelki társakkal nem büszkélkedem, csupán egy lány van, akiről említést tehetek. Naomi már-már testvérévé fogadott, amit nem tudok elégszer meghálálni neki. Kölcsönös bizalmunknak köszönhetően éppen most is felé tartok, az otthoni vitának köszönhetően cuccaimat egy táskába dobálva, találkozót kértem legjobb barátnőmtől. Mindig is tudta, hogyan kell megnyugtatni az embert, realista énjének évek alatt sok mindent megköszönhettem. A városi padunkon már türelmetlenül vár, felpattanva üdvözöl.

- Na? Mi van már? –látszik rajta az idegesség jele, bár tekintve arra, hogy üzenetben mindössze az SOS feliratot írtam meg, érthető. Hangos sóhajom után helyet foglalok mellette, táskámat ledobva hajamba túrok.

- Nem értik meg anyáék a jövőképemet. Nao, én nem akarok főiskolára menni, főleg nem a marketinget szeretném tovább vinni. Hajthatatlanok, és egyszerűen már beleőrülök ebbe az egészbe. –tizennyolc évesen mindenki azt gondolná, megvannak a konkrét tervek, amiket senki és semmi nem húzhat keresztbe. Nos, eddig a pillanatig én is ebben bíztam, sikertelenül. Anyának berögzült szokása, hogy ha teheti, belerondít minden eltervezett képbe, ami egy pillanatig is kecsegteti fantáziámat.

- Az életed a rajz, nem engedhetsz nekik többet. Igen is állj a sarkadra és mondd el a kész tényeket. Páros lábbal rúglak seggbe, ha felmered adni az álmodat! Neked a művészetin a helyed! –biztatását meghallva apró mosoly telepedik arcomra, határozottságát mindig is csodáltam. Bármennyire is próbálkoztam hasonló tetteket véghezvinni, soha nem jött össze. Talán erre is mondják azt, hogy az ellentétek vonzzák egymást. –Ha lehet, embereld most már meg magad, mert kezdesz szánalmassá válni. –mosolyogva szid, ilyenkor tudom, csak viccel. Sokan bunkónak tartják a társaságunkban, de igazából sok dolgot köszönhetek neki.

- Nem tudom meghálálni mindazt, amit tettél értem. Barátok?

- Örökké. –jobb karját átdobva vállamon magához ölel, ám arca másodpercek alatt komorul el. Fogalmam sincs mi okozhatta a hirtelen hangulatingadozást, de van egy olyan sejtésem, hamarosan minden kiderül. Soha nem kertel, mindig tudja, mit kell mondania, most mégis vonakodva nyitja ki száját. –Van egy apró bibi a dologban. –összehúzott szemekkel méregetem, arrébb csúszva a padon, arcát tanulmányozom. Fejét lehajtva eléri, hogy kétségbeessek, nem készültem fel semmilyen negatív hírre, pláne nem most, és ezek után. Haját füle mögé túrva fél szemmel rám pillant, érdes sóhaja jelzi, sírás határán mozog.

- Bökd ki!

- Elköltözünk. –felnevetve lököm meg, viszont a felismerés hamar magával ragad. „Nem viccel, Nao most nem viccel.” Egy szó visszhangzik gondolataim között, tudom jól, mekkora fájdalommal jár most mindez neki, viszont nekem sem könnyű.

- Nincs az a távolság, amit mi ne tudnánk átvészelni. –hangom kissé elcsuklik, magabiztosságot és nyugalmat erőltetve arcomra, próbálom felvenni vele a szemkontaktust.

- Londonba. –körülbelül egy hónapja folyamatosan hajtja, van egy rossz megérzése. Édesapja származására gondolva ez egyáltalán nem meglepő, csak azt nem értem ezt az egy évet már miért nem bírták itt ki. –Na, öcskös, még most tartod a távolság elméletét? –kihallom az iróniát szavai mögül, próbál erős maradni, de a látszat néha csal. Könnyeimet nyeldesve szótlanul ülök mellette, tudom, most semmi nem fejezi ki érzéseinket. Kiskorunk óta barátok vagyunk, de talán a tinédzserkor okozta csalódások hoztak ennyire össze minket. Bármikor számíthattunk a másikra, mindössze egy üzenetbe került, valamint húsz perc várakozásba, és valaki válla mindig szolgálatunkra állt.

- Mikor?

- Két nap múlva. –két nap, csupán ennyi maradt nekünk. Tudom jól, bármit ígérhetünk egymásnak, ha átlépi a londoni határt, barátságunk megromlik. Új közeg, új emberek, új arcok, új társadalom. Számára minden ismeretlen lesz, még én maradok a monoton hétköznapokban, ahol a vitán és a tanuláson kívül semmi életem lesz. Az örömök, a boldog pillanatok megszűnnek. Egy dolog nyugtat, a modern technológiának köszönhetően bármikor tarthatjuk a kapcsolatot, beszélhetünk egymással, ha úgy adódik és a szabadidőnk is megengedi. De az akkor sem lesz olyan, mint most. Nem ölelhetem meg, nem találkozhatok vele akkor, mikor kedvem tartja, nem bámulhatjuk együtt a motorosokat, és nem röhöghetünk az árgus szemekkel figyelő embereken. Pénteken valami megváltozik, amiből nem feltétlenül jövünk ki nyertesként.

Észrevétlenül folytak le a könnycseppek az arcomon, hiszen az emlékkép bevillanása eléggé felzaklatott. Ráadásul a történelem megismétli önmagát, és a legjobb barátom ismételten külföldön folytatja az életét. Nélkülem. Timo tudta, hogy min mentem keresztül, mikor Nao elment, hiszen ő szedett fel a padlóról és ő rugdosott, mikor teljesen kilátástalannak tartottam a helyzetemet. Tehát elképzelhetőnek tartom, hogy ezért nem akarta elmondani, hogy min rágódik.

-          Én nagyon sajnálom. Nem akarlak itt hagyni, se téged, se a sulit. Te tudod a legjobban, hogy a divat a mindenem. Ott nem számít, hogy ki vagyok, vagy hogy kihez vonzódom, csak az számít, hogy jó vagyok benne. Ma még beszélek apával, hátha meg tudja győzni anyát, hogy ne kelljen vele tartanom. Semmi kedvem sincs németül társalogni mindenkivel. Ráadásul még egy évem van hátra a képzésben. Ezt az egy évet már simán kihúzhatnám itt. – megértettem, hogy miért borult ki Timo, hisz azt kéne itt hagynia, amiért eddig dolgozott, és ami az élete. Nekem pedig nagyon fájna, ha őt is elveszíteném és vele is csak az internet és a kamerák segítségével tudnék beszélgetni.

-          Menjünk be órára és addig felejtsünk el mindent. Majd utána megpróbálunk valamit kitalálni, hogy itt maradhass legalább még egy évig. - barátom szó nélkül megölelt, majd a könnyeink letörlése után szerencsére még időben sikerült elfoglalnunk a helyünket az előadó teremben.

Természetesen annak keretében, hogy nem említjük a költözést, ezt az órát is úgy kezdtük, mint a többig, vagyis, hogy kibeszéltük az előadónő undorító divatérzékét. Kicsit meg voltunk lepődve még az első évben, hogy pont ő fog minket a divatról tanítani, de szerencsére azóta megtanultuk, hogy az öltözködése és a hozzáértése a divathoz két külön szálon mozog.

-          Szerinted miért pont ezt az öltözéket választotta? Ha lenne divatrendőrség szerintem simán életfogytiglan lenne a büntetés ezért a stílushibáért. - halkan próbáltam meg suttogni, de nem sikerült eléggé, ugyanis az előző sorban két lény jóízűen kezdett el nevetni a poénomon, amit nem annak szántam. Persze, ha most Nao itt lenne biztos előállna azzal a szöveggel, hogy jó vicc volt, kár, hogy nem jött be, vagy amit még előszeretettel használt, ha megpróbáltam poénos lenni, az a hát ez nem volt vicces nyomi gyerek szöveg lett volna.

-          A csíkos és kockás még az ókorban sem volt divat, most pedig már kétezer tizenhármat írunk. Szerintem megörökítem ezt a jelenséget. Csinálj róla egy jó képet, addig én előveszek egy lapot meg a tolltartómat. - nevetnem kellett azon, hogy Timo le akarja rajzolni a tanárt, de nem ellenkeztem, hiszen kíváncsi voltam, hogy milyen rajzot hoz össze a duplaóra keretein belül. Gyorsan elővettem a telefonom, majd egy jól beállított kép elkészítése után odatartottam Timonak a kijelzőt, hogy elkezdhessen alkotni. Közben persze a tanár egy csomó grafikonnal és táblázattal ostromolt minket, amiket én barátom telefonjával megörökítettem, hiszen nem volt kedvem lekörmölni az adatokat, és persze ha lett volna sem tudtam volna leírni őket, ugyanis harminc másodpercnél egyik képet sem láttuk tovább.

-          Na, hogy állsz? - szerencsére a szünetben a tanár nem tartózkodott bent a teremben, így nyugodtan hangoskodhattunk, és nem kellett suttogva kommunikálnunk.

-          Egész jól. Szerintem kész leszek óra végére. Aztán mintha ez lenne az életem fő műve otthon kirakom majd bekeretezve a falamra. Ha pedig majd végzünk, akkor odaadom a rajzot a tanárnak. Ha jó a humora, akkor örülni fog neki, ha nem akkor nem annyira fog neki tetszeni. - miután végigvezette a kép jövőjét újra a rajzon dolgozott, én pedig csak a fejemet fogtam a nevetéstől.

-          Szerintem maximum huszonnyolc éves, szóval csak van egy kis humorérzéke, és nem egy megsavanyodott, a fiatal éveit az iskolában töltő nő a tanárunk. – barátomra nézve csak ingatta a fejét, majd felhúzott a székből és kifelé kezdett el húzni. – Ugye nem akarsz ellógni? – kicsit megijedtem, mert az tény, hogy a szőke hajú barátomtól ez kitelne.

-          Hülye. Csak kimegyünk. Jó az idő, szóval mit üljünk ott húsz percig, vagyis már csak tizenöt percig? Menjünk el addig a kisboltba, és szívjunk el egy cigit. – ránéztem Timora, aki nagyon is komolyan gondolta nem csak a kisboltot, de a cigizést is. Tényleg eléggé padlóra küldhette az a dolog, amiről nem beszéltünk a dupla órán, és a közötte lévő szünetbe sem.

Kint egy focicsapatnak elegendő kaját és innivalót vettünk, aminek nem értettem a miértjét, de pakoltam a kosárba, amit a barátom mondott, és nem ellenkeztem, hiszen azt sem tudtam, hogy mire készül. Bár a sok alkoholos italból és kísérőből már egy kicsit előre tudtam gondolkodni, csak nem értettem, hogy miért pont most vásárolunk be egy nagyszabású bulihoz. Vagy ezt kettőnknek veszi? Kérdőn kezdtem el mustrálni a kosár tartalmát és felmértem, hogy két főre ez elég sok lenne, így maradtam annál az ötletemnél, hogy Timo egy bulit akar rendezni.

-          Minek kell neked ennyi kaja és pia az óra szünetében? – már a pénztárnál álltunk, és ez után a kérdés után már a következő is megfogalmazódott a fejemben. – És, hogy fogjuk mi mindezt elcipelni? – lehet, hogy túl sokat aggódtam, de valahogy nem nyugtatott meg a tudat, hogy ezzel a sok cuccal kellesz körülbelül visszaszaladni a suliba, ugyanis öt percünk volt még a második óra kezdéséig.

-          Nyugodj meg. Veszünk nagyméretű szatyrokat. Ne lihegd túl. – nem akartam ebbe a szócsatába belefolyni, így csak megforgattam a szemem, majd az egyik szatyrot elkezdtem megpakolni.

Nagyjából tíz percet sikerült késnünk, amit a tanár szinte észre sem vett, hiszen a táblára írt fel valamiféle táblázatot, amilyeneket az előző órán kép formájában vetített ki. Mikor leültünk a helyünkre Timo folytatta a rajzát, én pedig azt a füzetemet kezdtem el átlapozgatni, amiben mindenkiről és mindenről megtalálhatott az ember rajzokat. Az évek során rengeteg ilyen füzetet töltöttem be, hiszen az általános iskolában és a gimnáziumban is nagyon sok olyan ötletem volt, amit szívesen vittem át papírra. A füzeteimet persze a szekrényem aljában őrzöm, hiszen számomra olyan a füzet, mint egy napló. Benne voltak az aktuális kiszemeltjeim, vagy ha történt valami, akkor egyből papírra vittem azt is. Az egyedüli, aki betekintést nyerhetett a rajzokon alapuló napló tartalmába az Nao volt. Hiszen előtte nem voltak titkaim, ráadásul nagyon sok rajz az ő jelenlétében készült, így alapból sok képet látott már. Kivéve azokat a képeket, amelyeket az elmúlt egy évben készítettem. Persze van, amit elküldtem neki, de az, hogy ő a neten elmondja a véleményét az nem volt ugyanolyan, mintha élőben kifejtette volna azokat.

-          Kész vagyok. – a gondolkodásból persze egyből feleszméltem és a rajzot kezdtem el nézni. Először, amikor Timo elmondta, hogy le akarja rajzolni az előadót azt hittem, hogy egy karikatúrában fogja megörökíteni, de meglepetésemre egy teljesen kidolgozott rajzot hozott össze. – Persze még a csíkokat és a kockákat be kell színezni, de azt majd megoldom később.

-          Timo. Ez a rajz egyszerűen fantasztikus. Lehet, ha most odaadnád neki, még örülne is neki, és lehet, hogy ezért még a jobb jegyet is megajánlaná. – látszott rajta, hogy elgondolkoztattam az ötlettel, ami valljuk be, hogy nem lett volna hülyeség. Bár Timo szemszögéből nézve lehet, hogy azt hitte, azért akarom odaadatni a képet, hogy a tanár egy búcsúajándékként tekinthesse rá?